Ma már szabad emlékezni

A Maniu-féle gárdisták a román-szovjet hatalomátvétel után hatalmuktól megrészegülve számos székelyföldi falvat feldúltak, és több tucatnyi ártatlan életét oltották ki. A csíkszentdomokosiak, rokonok, barátok és túlélők még hatvan év után is fájdalmasan emlékeznek a 200 fős önkéntes sereg október 8-i bevonulására. Albert Béla hat éves volt, amikor utoljára látta az édesapját. „Bejöttek hárman és kérdezték: fegyver van? Nincs... Végigkutattak mindent, hátra vitték. Ott a kerítésbe volt dobva egy fegyver, csővel a földbe állítva. Akkor megverték, majd előhozták, a ház előtt összekötötték a kezét és vitték ki a kapun, és mi sírva szaladtunk utána, egy a három közül fegyvert fogott édesanyámra meg egy testvéremre: menjünk vissza, mert meglő mindannyiunkat! Visszakísért, belökött a kapun és tovább nem tudtunk menni. Aztán estefelé hallottuk, hogy kivégezték...” – emlékszik vissza a megrázó pillanatokra.

A Gábor-kertben található sírt az áldozatokkal ásatták meg a kegyetlenkedők, a falubelieknek pedig tehetetlenül kellett végignézniük az Olteanu Gavril által vezetett kivégzést. Arról a napról évtizedekig nem lehetett beszélni, és gyertyát gyújtani is csak titokban jöttek a hozzátartozók. Ma már az a fontos – mondotta beszédében Csiby László plébános a megemlékezésen –, hogy múltunkat nem feledve, bölcsen tudjunk élni a jelenben, hogy a jövőnket is emberhez méltóan, elfogadhatóan alakíthassuk.