Lucie Bílá: Nekem az a nagy ajándék, ha segíthetek

A hetes szép szám – állapította meg Lucie Bíla. – Amikor hét éve elkészítettem Petr Malásekkel az első karácsonyi cédét, tudtam, hogy nem az utolsó lesz. Az egész repertoár szép volt, az elmúlt hét évben bejártam vele Csehországot és Szlovákiát, s mindenütt örültek neki. De kell már egy kis változás, ezért kerestünk további 13 gyönyörű dalt, amelyekkel felfrissítettük a karácsonyi koncerteket. S ha már így van, gondoltuk, szülessen egy cédé is. 

Lucka egész lénye szikrázó, hatalmas életerőt sugároz, és folyton csillog a szeme. 

Ha az ember tartozik valahová, ha azt teszi, amihez kedve van, árad belőle a boldogság. De én sem vagyok folyton boldog, ha látna, hogy tudok bőgni! Mindez hozzátartozik az élethez. Ha nem csináltam volna néhány bukfencet, nem kerültem volna néhanapján a padlóra, nem lenne honnan elrugaszkodnom. Viccként szoktam felhozni, hogy én nem egy énekesnő életét élem, hanem egy egész kórusét. Ez nem mindig egyszerű, de nem cserélnék senkivel. 

Kitől örökölte a természetét?

Mindig azt hittem, hogy édesapám paraszteszét örököltem, mert édesanyám, aki 55 évig élt együtt apámmal, mindig mondogatta: ha aput kereste, ahhoz az asztalhoz ment, amelytől a legharsányabb nevetés hallatszott. De egyre inkább úgy tűnik, hogy ez mégiscsak ötvöződött édesanyám empátiájával, érzékenységével. Anyuka csodálatos ember volt, alázatos, de egyben fenséges, mint egy királynő. Szeretett örömöt osztani, ezt is tőle örököltem. Egyszer egy házaspár járt a falunkban, s nem ismerték az utat. Megállítottak egy asszonyt, aki megmutatta, merre menjenek, de látva, hogy egy pici baba is van az autóban, azt mondta, várjanak egy kicsit. Beszaladt a házba, s kihozott egy horgolt réklit meg sapkát, hogy ez ajándék. A házaspár a Facebookon köszönte meg az ismeretlen asszonynak, aki az én anyám volt. Egyébként édesapám apja a háborúban maradt, neki kellett gondoskodnia öt testvéréről, s amikor ő később csak egy gyermeket akart, édesanyám kikönyörögte, hogy legyen a bátyámnak testvére. Így lettem én.

Édesanyja szeretett megörvendeztetni másokat. A lánya ezt is örökölte.

Angyalkákat, rózsafüzéreket készítek, s ezeket boldogan osztogatom az utcán, de árulom is a koncertjeimen, s a bevételből jótékonykodhatok. Anyukám kis szvettereket kötött, ezeket szétosztotta a környékbeli gyermekeknek. Ha becsukom a szemem, mindig látom, ahogy ott ül és kötöget. 

Azonkívül, hogy csodálatosan szép a hangja, lényével is elvarázsolja az embereket. 

Nem tartozom azok közé, akik csak arra törekednek, hogy megtanulják a mesterségüket. Az emberek azt is észreveszik, hogy én nem játszom meg magam, én igazából átélek mindent, az érzelmeim őszinték. Érzik, ha boldog vagyok, érzik, ha bánatom van. Enélkül nem lenne ennyire erős a rajongóim és köztem kialakult kapcsolat. Megesett, hogy a koncertem után az emberek állva tapsoltak és könnyeztek, mire édesapám bejött az öltözőbe, hogy „mi az, ezek nem akarnak hazamenni?” De ez simogatja a lelkemet, s a legjobban annak örülök, ha az emberek nevetnek. A Karlín zenés színháztól kaptam egy ajánlatot, hogy válasszak magamnak egy darabot. Nem volt már kedvem ahhoz, hogy megint a végzet asszonya legyek, hogy minden előadás végén elsirassak valakit, ezért döntöttem az Apáca show mellett. Ennek központi karaktere Deloris van Cartier bárénekesnő, akinek élete meglepő fordulatot vesz, amikor tanúja lesz egy gyilkosságnak. Nagyszerű előadás lett, az elejétől a végéig szórakoznak a nézők, átélik a darabot, amelynek tanulsága, hogy igenis van hit, jó hinni Istenben.

Tizenhárom csodás karácsonyi dalt adott ajándékként az embereknek. Mi az, aminek ön örülne a legjobban?

Most éppen egy projekttel vagyok elfoglalva, s az, hogy ennek részese lehetek, számomra ajándék. Az a címe, hogy Jézuska unokái, s minden cseh polgár ilyen unokává válhat, ha hoz ajándékot a karácsonyfa alá. Akár egész évben is, mert ez nemcsak ünnepi akció. Van egy lista, amelyen az áll, hány nagymama és nagyapa maradt az országban egyedül, hány előtt zárult be az ajtó. Ez az akció nemcsak arra ad lehetőséget, hogy megismerkedjenek a magányos idős emberekkel, s teljesítsék kívánságaikat, hanem összehozza őket, s lehet, hogy sokan családra találnak. Megható történeteket, kívánságokat olvastam: az egyik idős néni egy uborkabefőttet szeretett volna, egy bácsi kesztyűt, mert olyan a tolókocsija, amelyet kézzel kell hajtani, s évente három kesztyűt tönkretesz. A karácsonyi koncertjeimen azért árultam a saját kezűleg készített angyalkáimat, hogy vehessek neki egy elektromos meghajtású tolószéket. Számomra az, hogy segíthetek, az igazi nagy ajándék. 

Lucie Bílá jótékonysági akciói már túlnőttek bizonyos kereteket.

Ha én boldog vagyok, és mindenem megvan, azt jelenti, hogy ezt szét kell osztani az emberek között. 

Nem mindenki gondolkodik így. 

Nálam, mint a fivérem mondja, ez már diagnózis. De lehet, ez onnan is ered, hogy szegény családba születtem. Tudom, mit jelent olyan házban lakni, ahol nincs víz, ahol vödörben kell hordani a vizet.

Erre is akad ellenpélda: vannak, akik a jólétben minderről megfeledkeznek. 

Én máig együttérzek azokkal, akiknek nem megy jól a soruk. Azáltal, hogy ezt én is megéltem, hogy nehezen éltek a szüleim, tudom, mit jelent ez. S bár nehéz sorsuk volt, nekünk boldog gyerekkort teremtettek, soha nem éreztük valaminek a hiányát. De ma már tudom, hogy ez nem volt egyszerű, s ezért még jobban tisztelem a munkám, a pénzt, amit keresek vele, s tisztelem a környezetemben élő embereket is annyira, hogy becsülettel osztogatok. 

A szülők alapozták meg gyermekeik helyes értékrendjét.

Ezt szerencsére sikerült elérnem Filip fiamnál is. Sokáig nem engedte, hogy a barátai tudják, kinek a fia, nehogy eszerint ítéljék meg. Filip helyzete nem egyszerű, ezt mindig tudtam, ráadásul nagyon érzékeny természetű. Nem szereti a celebek és a médiák világát, nem a kamerák fényében akar állni, hanem mögöttük. Operatőr szeretne lenni. Tetszik nekem a hozzáállása, s tiszteletben tartom az akaratát. Bár nem mindig sikerül... Folyton mondogatja: anyuci, odatetováltatlak a vállamra, de kérlek, ne beszélj rólam. 

Lakat a szájra... Lucka, valahol azt olvastam, hogy nem szereti, ha búcsúzik az esztendő. 

Nem szeretem a szilvesztert. Én a karácsonyt szeretem, mert ajándékokról szól, boldog gyermekekről, csodálatos illatokról, finom ételekről. Nem tudok betelni az ünnep légkörével.

Személyesen gondoskodik arról, hogy csodás legyen a karácsony?

Erre képtelen vagyok. Minden évben van egy karácsonyi turném, én arról gondoskodom, hogy a rajongóimat ráhangoljam a karácsonyra. Ráadásul a házam nagy, telis-tele csecsebecsékkel, nem is tudnám egymagam feldíszíteni. Karlovy Varyban létezik egy Karácsonyi ház, munkatársai készítik a díszletet a koncertsorozathoz, s ők díszítik ki a házamat és azt a kultúrházat Otvovicében, amelyet megvettem. A cég dolgozói már egy hete beköltöztek hozzám: felszerelik a fénysorokat, amelyek megvilágítják az egész falut. Sütni sincs időm, pedig mindig csodálom azokat a nőket, akik maguk készítik el a sok finomságot. De ebben is van egy nagy előnyöm: a barátnőim megteszik helyettem, s készen hozzák a süteményt. A rántott húst édesapám süti, a hallevest a szomszédom főzi, mert nálunk ez soha nem készült, pedig imádom. Én egész évben más módon igyekszem örömet szerezni a barátaimnak, szeretteimnek, kényeztetem őket, s ők ezt így viszonozzák. Az ajándékok beszerzése az én dolgom, erre az egész év folyamán gondolok, s ha olyat látok, ami valakinek örömöt szerezne, mindjárt lecsapok rá. Szentestétől január 10–15-ig viszont csak a magamé, a szeretteimé, a barátaimé vagyok. 

Tavasszal is turnézott, karácsony előtt pedig csak Szlovákiában nyolc helyen koncertezett. Hogy lehet ezt ép bőrrel túlélni?

Az arcomra van írva a fáradtság, a szememben is tükröződik. De kaptam egy óriási ajándékot, a hangszálaimat, ahogy Petr Malásek dramaturg mondja, ők a legjobb barátaim. Tudom, hogy hova tartozom, tudom, hogy a színpad az otthonom, én ott megpihenek. Maga a koncert már jutalom mindazért a fáradozásért, amit meg kell tenni érte, láthatatlanul. Nyáron próbáltuk az új musicalt, felvettük az új karácsonyi cédét, nem is sorolom... Az egyetlen dolog, ami nekem idegen, az a szünidő. Allergiás vagyok rá. Ha szabadom van, pánikba esem, nem tudok magammal mit kezdeni. 

Fél, hogy unatkozni fog?

Én soha nem unatkozom. Nem is tudom, mi az, hogy unalom. Ugyanúgy, ahogy nem tudom, mi az édes anonimitás, mert egyszerre csak arra ébredtem pubertás koromban, hogy nagyon szem előtt vagyok. 

Akkor még Hanka Zaňáková­ként? A Lucie Bílá művésznév. Megesik, hogy eredeti nevén mutatkozik be?

A hivatalokban, a szerződéseken Hanka Zaňáková vagyok. Nem volt rá okom, hogy ezen változtassak. Örülök, hogy két nevem is van, mert ha az egyik kezd az idegeimre menni, átkapcsolom a gombot. 

Már szó esett róla, hogy megvásárolta szülőfalujában a kultúrházat, s ott egy szép hagyományt teremtett. 

Amikor úgy döntöttem, hogy megmentem, édesapám egy hétig nem beszélt velem, mert félt, hogy butaságot csináltam. Rengeteget kellett belefektetnem. Akkor nem is sejtettem, hogy milyen csodálatos dolog lesz belőle. A Vasárnap Luciával műsor keretében rendszeresen ellátogatnak hozzám a barátaim, Hanka Zagorová, Margita István, Karel Šíp, Michal David, Marta Kubišová, s mindig megleptem őket valamilyen ajándékkal. Šíp basszusgitárt kapott, Hanka és István, akik soha nem dobják ki a plüssállatkáikat, ha kapnak valakitől, tőlem kaptak egy kétméteres mackót, Martának egy retikült adtam, amely úgy fest, mint egy buldog. 

Ez is azt példázza, hogy mennyire örül, ha örömet szerez másoknak. 

Ezen nem szabad gondolkodni. Az embernek nem szabad túl komolyan vennie önmagát. Mert ha ezt teszi, hamar a padlón találja magát.

Urbán Klára