Lengyelországban kínálják az angliai állásokat

Hogy más országokban lesz-e majd hasonló rendezvény a közeljövőben, az egyelőre épp a feszült angol belpolitikai légkör miatt kérdéses.

Mert bár a semmiképp sem jelentéktelen esemény egyik főszervezője a brit munkaügyi minisztérium volt, a kormány mégis annyira szégyellte a dolgot, hogy érzékelhetően paranoid sajtóirodája igyekezett minél jobban elrejteni azt a honi média elől. A jobboldali sajtó idegengyűlölő hecckampányának köszönhetően ugyanis a szigetországban kivált kényes téma az EU-bővítés; a közvélemény népvándorlási hullámtól retteg. Különösen azért támadják sokan a Blair-kormányt, mert – ĺrország kivételével – a többi uniós állam sokkal komolyabb akadályokat emelt a csatlakozó országok állampolgárainak azonnali betelepülése és munkavállalása elé. A Daily Mail kereken kétszázötvenezer kelet-európai beözönlésével riogatta olvasóit, és azzal, hogy ezek jó része majd szociális segélyből, vagyis az adófizetők pénzéből próbál megélni. Ez a rémkép annak ellenére elterjedt, hogy az új jogszabályok értelmében a bevándorlók legalább 12 hónapig biztosan nem folyamodhatnak segélyért. A konzervatív Daily Mail, Daily Express és Daily Telegraph napi kirohanásaikban szegény, tanulatlan tömegekről, olyan, a nyelvet nem beszélő emberekről cikkeznek, akik fillérekért bármit elvállalnak majd, leszorítva ezzel az angol munkaerőpiac béreit.

A brit kormánynak mégsem kellett volna szégyellnie a lengyeleknek rendezett állásbörzét, a jobboldali sajtóra pedig ráfért volna, hogy odamenjen körülnézni. Nekem módomban volt két napot Lódzban tölteni, és tapasztalataim alapján elmondhatom: valóban sürgősen betöltendő állásokra jelentkeztek túlnyomórészt magasan kvalifikált diplomás fiatalok. A csaknem ötszázalékos brit munkanélküliség ugyanis ma alacsonyabb, mint valaha, és félmillió (!) állás várja a jelentkezőket. Míg Lengyelország egyes régióiban a húsz százalékot is eléri a munkanélküliség; ezen belül pedig még nagyobb a frissdiplomások aránya.

Az angol, skót és északír magáncégek, valamint az állami – főleg egészségügyi – intézmények többsége olyan régiókból érkezett Lódzba, amelyekben a munkanélküliség mindössze egy-két százalék alatt van – az ilyen mértékű akut munkaerőhiány már bénítóan hat a helyi vállalatokra. Az állásbörzére most kitelepült cégek jó része külön-külön is több száz munkahelyet remél betölteni kelet-európai bevándorlókkal. Keresnek gyári munkásokat, pincéreket, szakácsokat, henteseket, buszsofőröket, élelmiszer-ipari dolgozókat, építőmunkásokat, telefonközpontosokat, kórházi és szociális segédápolókat – legfőképpen persze képzetlen, de betanítható munkaerőt.

– Tudomásul kell vennünk: az angol munkavállalók bizonyos feladatokat már egyszerűen nem hajlandóak elvégezni, és ezt meg is engedhetik maguknak – mondja egy lepénykészítő vállalat képviselője. – Miért akarjon valaki órákon át a futószalag mellett állni, amikor hasonló képzettséggel ugyanannyi vagy akár több pénzért irodai munkát is kaphat?

Egy építővállalat vezetője csak nyolc nehézgépkezelő felkutatására jött Lengyelországba; értetlenkedem, hogy enynyi emberért egyáltalán megéri-e az útiköltség és a részvételi díj.

– Megéri, és ebből is látszik, mennyire nehéz bizonyos szakmákra Angliában képzett embert találni – mondja.

Az angol egészségügyben is komoly gond a piszkos munka elvégeztetése; különösen betanított segédápolókat találnak nehezen a kórházakba, illetve különféle otthonokba, fogyatékosok és öregek mellé. De nem csak arról van szó, hogy senkinek nem fűlik a foga az ágytálazáshoz: az angolok már csak azért sem vállalják ezeket az állásokat, mert többségük kevesebbet fizet, mint amennyit különböző szociális és munkanélküli-segélyekből össze lehet szedni. Tehát olyanokat keresnek, akik nem jogosultak segélyre – és a csatlakozó országokból érkező bevándorlók ebbe a kategóriába esnek majd, legalábbis az első évben. Viszont tovább senkinek nem lesz majd érdeke megmaradni ezekben az állásokban. Aki akar, azon túl a segélyből már szintén jobban fog élni, mint addig a munkából. Sőt a kockázatvállalók ehhez még a feketegazdaságban is hozzákereshetnek. Amennyiben a rendszer nem változik alapvetően, vagyis amíg nem ismerik el valódi értékén az ilyen munkákat, addig Nagy-Britanniának folyamatos utánpótlásra lesz szüksége friss bevándorlókból. ĺgy aztán valóban nem teljesen alaptalan a szociális háló kihasználásától való félelem. De ha tényleg egyre többen folyamodnak majd egy év múlva segélyért, annak nem az lesz az oka, hogy a lusta kelet-európai horda már most, előre megfontoltan élősködni akar a szigetországban – mint ahogy a jobboldali sajtó állítja. Inkább az, hogy a vendégmunkás sem hülye, vagy legalábbis nem sokáig az.

Lengyel tapasztalataim szerint éppen a legkevésbé hülyék készülnek Angliába. Az állásbörzén hoszszan kígyózó sorban leginkább értelmes fiatal arcokat lehet látni. Sokuknak friss egyetemi diplomája van, soknak nem csak egy, és többnyire beszélnek valamit angolul, vagy akár több nyelven is. Szembeszökően nagy a lányok aránya. Mindez egybevág az Európai Bizottság nemrég kiadott jelentésével, miszerint a csatlakozó országokból Nyugat-Európába érkező tipikus munkavállaló fiatal, diplomás, egyedülálló nő lesz, leginkább 18 és 24 év között. Informálisan gyakran azt a tanácsot kapják, hogy egyszerűen üljenek fel a repülőre, aztán járják végig a bárokat, éttermeket, valahol biztosan akad egy kis idénymunka. De ebbe nem lehet belevágni anélkül, hogy valakinek több száz font ne lenne a zsebében, hiszen eltarthat egy darabig, míg állást talál, és addig is élnie kell valamiből.

Aki egészen új életet akar kezdeni Angliában, az a legjobban teszi, ha előre leszerződik egy olyan céghez, amelyik vállalja, hogy átsegíti a kezdeti nehézségeken. Ebben érdekelt jelentkezők is meglepően nagy számban érkeztek a lódzi börzére, különösen fiatal párok.

Jack és Emily már bemutatkozáskor angolosítják a nevüket, mindketten kiválóan beszélik a nyelvet. Nemrég végeztek az egyetemen, Jack mérnök, Emily nemzetközi kapcsolatokat és marketinget tanult. Kétnapos munkával találtak maguknak olyan angliai állást, ahol együtt maradhatnak: futószalag mellett dolgoznak majd egy skóciai gyárban.

– Nincs választásunk, Lengyelországban már hat hónapja hiába keresünk munkát. Itt ma három egyetemi diploma, hat nyelv, ötéves gyakorlat és mindehhez nem több, mint 22 életév kell, hogy valaki elhelyezkedjen.

Kérdeztem tőlük, mennyi ideig bírják majd a képzettségükhöz képest lélekölő munkát.

– Adunk magunknak mondjuk két évet a gyárban, azalatt megtanulunk sokkal jobban angolul, és reméljük, összegyűjtünk egy kis pénzt is. Két év múlva aztán viszszatérünk az eredeti szakmánkhoz, de már Nagy-Britanniában.

Jack és Emily aspirációi általában is jellemzőek, hasonló elképzeléseket hallottam Lódzban szinte mindenkitől, aki nem rövid angliai kalandot keres. Bár a leendő munkáltatók ámulattal vegyes elégedettséggel konstatálták, mennyi diplomás buszvezetőt és henteslegényt sikerült verbuválniuk, a jelentkezők túlnyomó része csupán ugródeszkának tekinti első uniós munkahelyét, ezért csakugyan elvállal szinte bármit. Megjósolható azonban, hogy nem telik majd sok időbe, és ezek a bevándorlók otthagyják alantas munkáikat, hogy elkezdjenek azokért a magasan kvalifikált állásokért versengeni, amelyekért az angoloknak eddig egymással is meg kellett küzdeniük. Sőt, a jó kelet-európai egyetemeken végzettek akár még előnyt is szerezhetnek az idegen nyelveket nem beszélő „bennszülöttekkel” szemben. Hiszen a jövevények – legalábbis kezdetben – valószínűleg a magasabb szinteken is beérik alacsonyabb fizetésekkel és rosszabb munkakörülményekkel. Nem volna meglepő, ha az általuk támasztott konkurencia komoly ellenérzéseket keltene majd a brit középosztályban. Annál is inkább, mert némely szakmában már most is komoly pénzekkel kecsegtetik a magasan kvalifikált külföldi munkaerőt. Ilyenek például az orvosok. Az egészségügyi dolgozók áttelepülését szabályozó pontos kritérium- és vizsgarendszer ugyan még nem tisztázott, a brit állami egészségügy számtalan csoportosulása mégis standot állított a lódzi állásbörzén. Csak Északnyugat-Angliába 150 körzeti és fogorvost keresnek, de vannak régiók, ahol még rosszabb a helyzet. Komoly hiány van például radiológusból és különböző szakorvosokból is. Az egyik magániroda napi ezer fontot ígért körzeti orvosoknak; felháborodott állami versenytársaik azonnal hazugnak és felelőtlennek nyilvánították az ilyen ígéreteket. Ők inkább azt a nem csupán anyagi természetű támogatást és gondoskodást hangsúlyozták, amit az állami szféra ajánl. Akárhogy van is, az biztos, hogy mind az angol betegek, mind a vállalkozó kedvű orvosok jól járnak majd.

Egyelőre sokkal nagyobb kérdés, hogy milyen hatással lesz mindez a csatlakozó országok hátrahagyott munkaerőpiacára és egészségügyi ellátására.

Lódz, 2004. május