Legyen a színház élő művészet

1999 őszén Merő Béla, a Tomcsa Sándor Színház alapító művészeti vezetője meghívott Udvarhelyre. Második alkalommal jártam a székely anyavárosban, és lenyűgözött a város enyhén arisztokratikus nyugalma. A Két úr szolgáját, Goldoni művét próbálta éppen Gáspár Tibor a színházban, és az a néhány perc, amit akkor a nézőtéren töltöttem, meggyőzött arról, hogy ezt a színházat komolyan gondolják. Merő Béla felkérését elfogadtam, és ezt a mai napig nem bántam meg. Merő Béla távozása után meg kellett birkóznunk a helyzet adta problémákkal. A Temesvárról ideszerződött Dunkler Réka segítségével elkezdődött az az időszak, amely már színházról, repertoárról, intézményarculat kialakításáról, egyszóval rendkívüli felelősségről szólt. Azt hiszem, az első fordulóban ezt becsülettel „megúsztuk”, és mára, fennállásának ötödik évében, már feladatához felnőtt színházi vállalkozásról beszélhetünk Székelyudvarhelyen.

Milyenek voltak a körülmények, mit kellett átalakítani?

Ebben a színházban nulláról indult minden. Ez megnehezítette az idekerült művészek dolgát, mert ők többnyire valamilyen stabil állapotból léptek át. Az, ami itt volt, többletmunkát és -odafigyelést igényelt. Mindenkinek megsokszorozódott a feladata. Ezért maradtak a színházat alapító stábból olyan kevesen. Az emberek türelmét nagyon igénybe veszi a folyamat, amikor műkedvelő háttérből szakintézményt kell kialakítani. Az új jogi státus, amelyet 2004-ben kaptunk meg, eléggé skizofrén helyzetből mozdította ki az intézményt. Reményeim szerint jó irányba, habár ez most még beláthatatlan. Már maga a gesztus arról tanúskodik, hogy esély van a normalizálódásra. Négy éven keresztül a színház a Művelődési Ház tagozataként működött. Nagyon nehéz lerázni a „mindentudó intézmény” fogalmát és megértetni a város elöljáróival, hogy tiszta intézményre van szükség. Ha azt akarjuk, hogy itt színház legyen, akkor azt színházi emberek kell hogy működtessék az annak megfelelő normák szerint. Minden bizonnyal az elkövetkező periódus sem lesz problémamentes.

Mi lenne a mai erdélyi színjátszás feladata, ezen belül az udvarhelyi színházé is?

Az erdélyi színháznak a rendszerváltozást megelőző negyven évhez képest lényegesen átalakult a feladatköre. A magyar nyelv, magyar szó megőrzésének fóruma, úgy érzem, túllépte önvédelmi bástyáit. Erdélyben, a színház szempontjából nem beszélhetünk magyar kisebbségről. Ez automatikusan maga után vonja azt is, hogy le kell vetkőznünk a kisebbségi kultúra frusztrációit. Az erdélyi színjátszásnak, sajátos, egyre inkább körvonalazódó stílusjegyeivel, az egyetemességre kell törekednie: nem bezárkózni, nem folklór-színházat istápolni, hanem hiteles, élő művészetet teremteni. Hiszem, hogy a színház lételeme a játék. Vonakodom a reprodukcióktól, a valóságutánzástól, a halott színházi kategóriától, mert életünk a színpadon nem azonos mindennapjaink reflexeivel. Nem a válaszokban keresem a színház lényegét, hanem a kérdésekben, és kétkedő ember lévén, az újrateremtés lehetőségét kutatom.

A műsorterv összeállításakor mennyire veszik figyelembe a közönség igényeit?

Repertoárszínház vagyunk, és megpróbálunk úgy is gondolkodni. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a közönség igényeit, szokásait. Megpróbáltuk kiigazítani a repertoáron szereplő címeket, műfajokat úgy, hogy azok találkozzanak a színházlátogató közönség igényével. Például, ha személy szerint nem vagyok is a műfaj kedvelője, nem tekinthetek el attól, hogy szükség van az operettre. Évente 9000 ember tart rá igényt. A kamara-előadásokkal egy merészebb, a színház lehetőségeinek keresésében is gyökerező művészi vállalkozásnak adózunk, és megpróbálunk mind drámai megközelítés szempontjából, mind játéklehetőségek szempontjából izgalmas előadásokat létrehozni. Örömünkre, ezeket az előadásokat is egyre többen igénylik. Ebből kiderül az is, hogy az igény alakítható. Fontosak a gyerekek, mert ők lesznek a jövő színházlátogatói, erre is odafigyelünk.

Vannak-e támogatóik?

Udvarhelyen semmi nem úszhatja meg a politikát, de a színház többszörösen érzékeny erre a dologra. A művészet elveti a kompromisszum elvét, a behatárolást, nem lehet kisajátítani, nem lehet politikai tőkét kovácsolni belőle. A színháznak nem ez a funkciója. A színház alkotást, élményt nyújt azoknak, akik élnek a lehetőséggel. Lehet manipulációs eszköznek használni, de ezzel mi nem értünk egyet. Évek óta rendszeresen fogalmazzuk meg az igényünket, hogy ez politikamentes intézmény legyen. Akadtak, akik segítettek. Vannak állandó barátaink, és vannak alkalmi segítőink. A produkciós költségeinket pályázati úton fedezzük. A magyarországi minisztériumok, szakbizottságok jelentenek nagy segítséget. A város állja a jelenlegi kerethez szükséges fizetéseket, az évi béralapokat. Nehéz meggyőzni a városvezetést a teljes beruházás feltétlen szükségszerűségéről, de ha sikerül is, mint az minden költségvetési tárgyaláson kiderül, nincs megfelelő pénzalap a befektetésre. ĺgy marad a lépcsőfokról lépcsőfokra stratégia. Remélem, hogy az intézményesített elképzelés alá belátható időn belül erős alappillérek is kerülnek.