Lát(tat)ni a mulandót

Tudatosítjuk-e ezt az üzenetet az esztendő többi napján? A hosszú hetek-hónapok során vajon eszünkbe jut-e a múzeumok kínálta tájékozódás, az ismeretszerzés lehetősége? És vajon az otthoni fotelból elérhető digitális archívumok, az interaktív virtuális tárlatlátogatások korában mennyire él bennünk a tájékunk hagyományai, történelmi jellegzetességei iránti érdeklődés, az igény, hogy személyesen látogassuk meg a saját régiónk múzeumát? A téma tágabb összefüggéseit sem elfeledve Nagy Ivánnal, az ötvenöt éve fennálló Csallóközi Múzeum igazgatójával beszélgettünk.

Az ország teljes múzeumi hálózatát nézve, szakmai tekintély és tudományos elismertség dolgában, Szlovákiában hová rangsorolhatók, minként értékelhetők a megyei fenntartású regionális múzeumok?

Tudtommal erre vonatkozó hivatalos adatok nincsenek. Ezért csupán a megérzéseimre hivatkozhatok, ha most azt mondom, hogy az egymástól eltérő körülmények és feltételek között működő, a létrejöttüket tekintve különböző hagyománnyal bíró vidéki múzeumokat bajos dolog volna sorrendbe állítani. Gondolom, a regionális múzeumok mindegyike, a lehetőségeihez mérten, igyekszik megtenni a tőle telhetőt, illetve annál sokkal többet.

Eszerint ezen intézmények szakmai nívója és a közönség körében tapasztalható népszerűsége, legalábbis újságírói szemmel, inkább a végtelenben találkozó párhuzamosokra hasonlít?

Lehetséges, bár pusztán általánosítással megítélni az ilyesmit sohasem szerencsés. Alapvetően már csak az egymásutániság kialakításának optikája miatt sem. Hiszen ha könnyen elérhető távolságon belül egy nemzeti vagy több nagy szakmúzeum is működik, akkor a vidéki regionális múzeum ezt értelemszerűen megérzi. Nemigen versenghetnek egymással, mert a nagy múzeumokban többnyire emeletenként, akár tárlati termenként is a különlegesnél különlegesebb, esetleg egészen egyedi múzeumi exponátumokat lehet megtekinteni. A regionális múzeumoknak ennél jóval szerényebbek a lehetőségeik. Persze, ez az utóbbi szempont csak az érem egyik oldala, elvégre a vidéki múzeumokra duplán érvényes, hogy azok szakmai megbecsülése és népszerűsége elsősorban a dolgozóinak szaktudásán, rátermettségén, olykor áldozatkészségén és nem utolsósorban a tágabb környezettel való kapcsolattartásuk élénkségén múlik. Jelesül, hogy annak a bizonyos vidéki múzeumnak a kisugárzása ott él-e a környék köztudatában, mert kívülről hiába szép objektum, ha belülről jobbára csak holt épület. Nagy különbség, hogy szobáról szobára járva csupa poros régiség várja-e a látogatókat, vagy a némának néma falak között kreatív múzeumi élet zajlik-e?! Mert ha van, ami bevonzza a közönséget, kevésbé valószínű, hogy az adott vidékről talán többen jártak már a velencei dózsepalotában, mint az összehasonlíthatatlanul kisebb fáradsággal elérhető és a szülőföld hagyományait őrző regionális múzeumban...

Nagy Iván lényegében még új igazgató itt, így hát szabad enyhén „frocliznom” is: mivel akarja elejét venni, hogy konkrétan akár ilyen mendemondák rontsák a Csallóközi Múzeum hírét?

Hiába ugrat, mert pont a napokban egyeztettem egy olyan plakát ötletéről, amelynek szövege egyben üzenet és meghívó lesz. Csak ennyi áll majd rajta: Ön járt már a velencei dózsepalotában? Ha igen, jöjjön el a Csallóközi Múzeumba is!

Mindketten sejtjük, hogy ez kevés az üdvösséghez.

Persze hogy kevés. Hiszen ezt a tervezett plakátot én is csupán hivatkozásnak, könnyed célzásnak gondolom. Természetes, hogy látogatóként mindenkit szívesen látunk, nemcsak azokat, akik megjárták már a nagyvilág számtalan nevezetességét. És abban is biztos vagyok, hogy az összes vidéki múzeum hasonlóképpen van ezzel. Egy regionális múzeum szakmai és közéleti beágyazottságának ugyanis két síkja van. Az egyiken magát az intézményt, annak munkáját kell szemügyre venni, azt, hogy eléggé következetesen azonosul-e a saját pátriájával, a tevékenységét meghatározóan érintő régióval; hogy ezzel hatni tud-e az adott vidék lakosságának regionális öntudatára. A másik síkon viszont sok múlik az ott élő embereken. Hogy a jelenben tisztelik-e a múltat; tudni kívánják-e: az ő vidékük milyen hagyományokban és történelmi eseményekben, életmódbeli jellegzetességekben különbözik az ország más tájegységeitől. Érdeklődnek-e az iránt, hogy a lakhelyük tágabb környékén a múltban milyen sajátságos megélhetési formák váltak köznapiakká. Tudatosítják-e, hogy a régi időkben élt egyszerű emberek élete is lehetett annyira érdekes meg tanulságos, sőt példamutató, ami iránt mind a mai napig érdemes érdeklődni, amire megéri figyelni. A regionális múzeumok ha nem is egyetlen, de szinte megszabott feladata ezért a tegnapot annak hitelességében a mában felmutatni. Az adott vidék sérülékeny és feledéssel veszélyeztetett hagyományait. Ezzel pedig egy különös világ, annak emlékei úgy tárulnak/tárulhatnak a látogatók elé, hogy a látottakat és hallottakat fel is tudják dolgozni. Ezt a két síkot egymásba nyitva pedig eljuthatunk egészen napjaink talán egyik leglényegesebb dilemmájáig, hogy 2020-ban van-e egyáltalán regionális tudatunk, mi több, helyénvaló öntudatunk!

És van? Múzeumigazgatóként mi a tapasztalata?

Ha a regionalitás fogalmának valós értelmét veszem alapul, akkor a modern világban valószínűleg egyre kevésbé. Sajnos, ritkán nyúlunk valaminek a gyökeréhez, hogy tárgyilagosan rádöbbenjünk: itt, a szűkebb régiónkban tulajdonképpen hogyan éltek az elődeink az elmúlt évszázadokban. Mert ma, ha akarjuk, ha nem, egy felgyorsult és sok mindent elszürkítő világban élünk. Viszont még fennmaradt itt rengeteg emlék és érdekes tradíció, sőt régészeti kincs is, ezért jó, ha az életünket úgy tudjuk formálni, hogy erősödjön bennünk a hagyományokhoz való ragaszkodás.

Elősegíteni ezt, éppen ez lenne a regionális múzeumok elsőrendű kötelessége. Különben minden szakértői óhaj a mai képlékeny világban füstbe megy.

Elvárni ezt természetszerűen mindig könnyebb, mint teljesíteni! Ettől függetlenül azonban jogos követelmény, hogy egy regionális múzeum képes legyen aktuális és fölfedező lenni, bátran nyisson a közönség felé. Hiszen csak így érhet el szélesebb körben tömeghatást, a tárlatainak csakis így lehet visszhangja az ország távolabbi tájain is. Ehhez azonban ötletesen meg kell találni azokat az újszerű eszközöket, amelyek a modern időkben is elhozhatják a regionális múzeumok reneszánszát. Valószínűleg ez az egyetlen útja annak, hogy a vidéki múzeumok az érdeklődés és a szakmai megbecsülés fókuszába kerüljenek.

Vélhetően a hazai regionális múzeumoknak is működik országos szerveződése. Ha ez a tetőszervezet rászánná magát, hogy a lakosság körében egy közvéleménykutatást végeztessen, akkor milyen szakmányi tanulságok lennének abból leszűrhetők?

Úgy illik, hogy erre pusztán a saját nevemben, potenciális látogatóként válaszoljak. Szerintem azt felelném a kérdezőbiztosnak, hogy a regionális múzeumokban ne csak látni lehessen a múltat, hanem a gondolatok és a fantázia erejével „megérinteni” is, tehát életszerűvé tenni. Hogy ezek a vidéki múzeumok fokozatosan művelődési központokká alakuljanak, mert akkor egyenrangú partnerei lehetnek a vidék többi regionális hatáskörű intézményének. És hozzátenném, hogy a tárlataik és a kapcsolódó rendezvényeik színvonalasak legyenek ugyan, de azok szakmai vagy akár tudományos szintje maradjon jól érthető a témában kevésbé tájékozott érdeklődők számára.

Az végül is min múlik, hogy egy-egy regionális múzeum valóban regionális legyen, de ne provinciális? Tehát vidéki, de nem „vidékies”...

Ha egy mondattal válaszolhatok, akkor főként azon, hogy a közönség megszólításában, a múltat őrző munkásságában eléggé korszerű és nívósan sokszínű tud-e lenni.

E szándékban, annak gyakorlati értelmén, mit jelent a korszerűség?

Hogy az a múzeum intézményként is, mint mondani szokás, ad-e magára? Szakmai vonatkozásban mind helyileg, mind a tágabb környezetében megvan-e a tekintélye, illetve számon tartja-e a tudományos szakma. Meggyőződésem, hogy mindez céltudatos munkával és a provincializmus legkisebb jele nélkül elérhető. Ha nem is egyik napról a másikra. De hát a szülőföld és az ősök nyelve megszakítatlanul mesél, csak az idők folyamatában kell odafigyelni rá.

Eszerint egy regionális múzeum a kulturális és történelmi hagyományok, az élő kultúra, a szellemi élet centrumává, akár a tudomány intézményi műhelyévé fejlődhet?

Igen, mert a regionális környezet az elmélyültebb műhelymunkának olykor talán a nagy múzeumoknál is ideálisabb terepe. Zavartalanabb türelemmel, összpontosítottabban lehet kutatni, e munkák eredményeit összesíteni, majd sikerrel bemutatni is. A vizsgált régiót érintően így komoly eredmények születhetnek.

Feltéve, hogy a múzeum fenntartója biztosítja ennek feltételeit. Ahogyan a mai kütyüvilágban a digitalizálás, az interaktivitás és hát a virtuális tárlatlátogatás adottságait is.

Ez utóbbi igény, nyilván az összes regionális múzeum számára, bizony óriási kihívás. Bár ha őszinte lehetek, én szívesebben veszem, ha a közönségünk személyesen lép be hozzánk. Mert értem, hogy a Louvre képeiben valaki virtuálisan gyönyörködik, különösen ha bizonytalan, eljut-e valaha Párizsba. Viszont a regionális múzeum mindenki számára mégiscsak könnyen elérhető személyesen is. Pusztán a múlt tisztelete, némi kíváncsiság és identitástudat kell hozzá.