Lakodalomba mentek a világ végére

Ilyen még nem volt. Legalábbis tudomásom szerint. De lehetséges. Úgy, ahogy az nálunk egy színmagyar faluban történt. Mert a XXI. században a nagy, korlátlan lehetőségek idejét éljük. Hála istennek, fiataljaink csak az idősebbek elbeszéléseiből tudják, milyen gondokkal, akadályokkal járt egykor egy külföldi utazás, a külföldi tanulásról, a munkavállalási lehetőségekről pedig többnyire legfeljebb álmodozni lehetett. Ma szerencsére már más a helyzet. Fiataljaink százai, ezrei tanulnak, dolgoznak, vesznek részt szakmai gyakorlatokon a szomszédos országokban. Az pedig természetes, hogy a kárpátaljai magyar fiatalok zöme az anyaországban próbálkozik. Azt is természetesnek tartjuk, hogy a szülőháztól távol kerülő fiatal az évek során barátságot, mélyebb kapcsolatot alakít ki a szomszédos ország fiataljaival. És a mélyebb kapcsolatok nemritkán házassággal is végződnek. Csakhogy... Néha könnyebb, s talán egyszerűbb is emberi, bensőséges kapcsolatot teremteni a fiataloknak, mint a gyakran keringő, rólunk szóló rémhíreket, tévhiteket eloszlatni, megcáfolni. Mert azokból még mindig több mint elegendő kering ahhoz, hogy elriassza a Kárpátaljára látogatókat.

Mert miről is van szó? Olykor olyan esetekről, kuriózumokról, mint amilyenre a közelmúltban az egyik színmagyar faluban került sor. Amire utólag már a külföldi vendégek is nagyokat derülve emlékeztek vissza.

...Lakodalomra készülődött a fiatal pár. A kárpátaljai magyar faluban élő menyasszony és a budapesti vőlegény. A helybeliek csak úgy egyeztek bele a fiatalok házasságába, ha az ifjú pár egy igazi falusi lakodalmat tart Kárpátalján. Sátor alatt, „tisztességes” vendégsereggel. Az örömteli előkészületekbe kisebb feszültségek lopakodtak be. Bár a kárpátaljai hozzátartozók nem igazán értették, mi az oka a feszültségnek, amire a háromnapos mulatás végén, közvetlenül a visszautazás előtt derült fény. De akkor már Károly bácsi, mert a vőlegény egyik közeli rokonát így hívják – aki egyébként tartalékos katonatiszt –, családja nélkül, de videóval érkezett, mosolyogva mesélte újdonsült rokonainak: „Ha hiszik, ha nem, úgy jöttem ide, mint aki a világ végére megy. Sajnos, ismerőseim sokat ijesztgettek az ukrán maffiával, véres leszámolásaikkal. Hosszas tanakodás után ezért jobbnak láttuk, ha a család otthon marad és legalább ők biztonságban lesznek... De ha otthon elmesélem, hogyan roptuk a csárdást az „ukrán maffiával”, akik egyébként ugyanolyan színmagyarok, mint mi vagyunk, talán el sem hiszik. Mert a felvételeken a csodás tájakat, az itteni vendégszerető embereket, azokat a körülményeket, ahogy ebben a magyar faluban is élnek az emberek, megörökítettem. Most már tudom, hogy a közeljövőben visszatérünk erre a csodás vidékre.”

...Elgondolkoztató az eset. De ha csak erről az egyről lenne tudomásunk! Sajnos, még mindig sok a rémhír, a negatív információ rólunk, vidékünkről, Ukrajnáról. De a sötétség egy-egy fénysugár által, a bensőséges emberi kapcsolatok révén, az első kézből kapott hiteles tájékoztatás segítségével remélhetőleg hamarosan eloszlik.