Kusza párhuzamok

Nem tudom, van-e még valami, amit a múlt heti népszavazás okán nem írtak le, vagy nem mondtak ki. Érvek és ellenérvek ütköznek, vészharangokat kongatnak és panaszosan sír az ”ötágú síp”...

Vészharang kongatására semmi ok, de tény, hogy az elutasítás sokakat szíven talált, és a vajdaságiakon mélyebb sebet ejtett ez a testvéri pofon, mint a nemrég volt magyarverések. Igaz, csattantak már ennél keményebb pofonok is magyar tenyértől magyar arcon... Azonos állampolgársággal rendelkezők közt, határon belül... Az akkori ”osztók” keljfeljancsi módjára időnként újra a porondra pattannak, és – megteszik, pontosabban megtétetik, ami tőlük (nem) telik. Hideg számítással, zseniális érvekkel bizonyítva a fehérről, hogy fekete, ha érdekük úgy kívánja. Rájuk illik a Tragédia költője által árnyaltan megformált figura szállóigévé vált önigazolása: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” A gond ott kezdődik, hogy a kettős állampolgárság elleni zseniális érvrendszerük arra a feltételezésre épül, miszerint az ő légyegük a határon túli magyarok zömének is sajátja. Csak úgy föltételezhették, hogy az ő fejükkel gondolkodik a sok szenvedést megélt vajdasági magyar vagy a romlatlan hargitai székely. Vakmerő föltételezés volt, hogy a tisztalelkű gyimesi csángók – akik még a házuk ajtaját sem zárják kulcsra soha – számításból, jogtalan haszonszerzés szándékával tömegesen szereznek majd magyar állampolgárságot, hogy ott arathassanak, ahol nem vetettek. És megpróbálták ezt elhitetni a magyar szavazópolgárokkal. Ami pedig a szomorú az egészben, hogy sikerült. De ne higgyük, hogy ez a gyászsiker csupán az egyik fél privilégiuma, joggal osztozhatnak benne azok a nagy nemzetébresztők is, akik életüket és vérüket adnák a magyarságért, de szűkebb környeztükben nehezen viselnek el életképes magyart, legfeljebb, ha marionetté formálható. Persze a szélhámosok és csalók magyar változata sem ismeretlen, de nem tévesztendők össze a valóban rászorultakkal, akiken kötelessége segíteni az anyaországnak, mellesleg azokból a javakból, amelyeknek alapját őseink közös erőfeszítéssel hozták létre. Egyébként a segítségnek az a természete, hogy kölcsönös. Erre a legtalálóbban Tornalja polgármestere hívta fel a figyelmet, amikor felajánlotta, hogy a város évente vállalja egy rászorult magyarországi nagycsalád vagy nyugdíjas ellátását. Nos talán ez a járható út: ha az áldozatvállalás, az együttérzés nem lesznek kikacagott szavak, ha sokféle fogyatékainkkal is vállalni tudjuk egymást.

Ja, és a ”rosszkor, rosszul feltett kérdés”-sel érvelőknek nem árt megfontolni: Vannak kérdések, amelyeket nem lehet elég rosszul és elég rosszkor föltenni ahhoz, hogy kétség férjen a válaszhoz.