Kubában a turistáknak nincs bekötve a szemük

A gyerekek mindennek örülnek, legyen az golyóstoll, rágógumi vagy aprópénz Hiába bizonygatta élénken Manolo, németül beszélő kubai kísérőnk, – aki valaha az NDK-ban tanult, – hogy tizenhárom éves csupán a szovjet gyártmányú „csettegő”. Gond nélkül felszálltunk azonban a kavicsos kifutópályáról, hogy azután, magunk mögött hagyva az Atlanti-óceán partját, dél felé vegyük az irányt.

Vadregényes táj felett repülünk. Valamikor, olyan négy és fél évtizede, Fidel Castro és maroknyi csapata készülődött a forradalomra a kőcsipkés hegyek között. Alighogy tovakúszik alattunk az utolsó hegygerinc, gépünk orra hirtelen alábukik. Egyszerre csak valószínűtlenül türkizkékké változik a horizont: szemünk előtt kitárul a Karib-tenger.

KUBA DIVATBA JÖTT

Santiago de Cuba oda épült, ahol a harsogóan zöld hegyek kéklő vizű, lankás partú tengeröblöt fognak közre. Pazar ugyan a látvány, landolni azonban bonyolult mutatvány a keskeny parti sávon. Éppen egy Miamiból érkezett nagyobb gép mellé állunk be a „csettegővel”.

Kuba divatba jött. A karibi országban az idegenforgalom vált a második legfőbb jövedelemforrássá. Találkozunk a szigeten kanadaiakkal és amerikaiakkal (embargó ide vagy oda), mindenféle nyugat-európaival, hallunk cseh, szlovák, lengyel, orosz beszédet, persze magyart. Rengeteg szálloda épült az elmúlt években, s az építési láz tovább tart. Leginkább spanyol és kanadai színekben jelenik meg a tőke. Manapság a légi kapacitás a gond, nincs elég charterjárat.

Bécsből érkeztünk Holguin város repülőterére. Aznap nyolc másik széles törzsű charter szállt még itt le a miénken kívül: öt Kanadából, kettő Miamiból, egy pedig Frankfurtból. Holguinba különben azért kerültünk, mert úgy gondoltuk, hogy az onnan nyolcszáz kilométerre eső Havanna és Varadero helyett inkább a kubai „vadkeletet”, az Orientét szeretnénk megismerni. Errefelé lépett partra 1492-ben Kolumbusz, itt ringott a kubai kultúra bölcsője. A szigetország egyik legszebb vidékén át utazunk Guardalavacába. Cukorsüveg alakú, dús növényzettel borított vulkanikus hegyek között vágunk át, királypálmákkal megtűzdelt völgyekben, cukornádültetvények és banánligetek között kanyarog velünk a busz.

A BOLERÓ BÖLCSŐJE

Azt mondják, Santiago a legszenvedélyesebb kubai város. Itt született a boleró és a son, innen indultak a forradalmak, itt van eltemetve José Martí, a XIX. századi függetlenségi harcok vezetője, a szigetország nemzeti hőse. A 28 fokos télben a főtér és a környező óvárosi utcák élettel telítettek. Vérpezsdítő karibi dallamok szűrődnek ki az utcára. Az ötvenes évekből a szigeten ragadt, csodával határos módon jó karban lévő amerikai országúti cirkálókban bömbölnek a rádiók. Az élő autómúzeumban agyba-főbe nyomják a dudát. Úgy tűnik, hogy egész Santiago az utcákon tolong, zajong, sétál, bámészkodik.

Ugrásnyira a főtértől, lenyűgöző ritmusok szólítanak be egy táncklubba. Igazán remek zenekar játszik, alighanem az ismertebbek közül való, mert a bejárati pultnál saját CD-jük is megkapható. Meséli az árus, hogy régebben bizony nem volt ennyi zenekar, mint manapság, s elképzelni sem tudták, hogy kubai sztárok létezzenek. Külföldön leginkább a Wim Wenders filmje nyomán elhíresült Buena Vista Social Clubot ismerik. Véletlen-e, hogy Santiago mellett született Compay Segundo, a Buena Vista nagy öregje? Kubában azonban az utóbbi időben sok más kiváló combo tűnt fel. Persze, mint azt osztrák ismerőseink – visszatérő vendégek egyébként a szigeten – váltig állítják, könnyű a kubaiaknak, hiszen errefelé mindenki gitárral a kezében születik. Hajlunk rá, hogy elhiggyük. S azt is, hogy Santiagót kizárólag virtuóz táncosok lakják. Hiszen csupa lenyűgöző kecsességgel forgolódó táncospárt látunk.

TÖBB SANTIAGO VAN

Nem nehéz azonban felfedezni, hogy valójában több Santiago létezik. Az egyik a külföldi turistáké és a dollárral fizető kubaiaké, s a másikban élnek a többiek. A főtéren, a Parque Céspedesen, átellenben Kuba első spanyol helytartója, Diego Velázquez lakóházával, a gyönyörűen rendbe hozott, koloniál stílusú Hotel Casa Grande tetőteraszán jeges koktélokat szürcsölnek a vendégek. Tiszta sor, ez itt az egyik Kuba. Amott lent pedig a másik, a szegényes, sivár, málladozó vakolatú lakónegyedek világa. Alig pár méterre, a főtérről nyíló utcák egyikében betérünk egy pesóban számoló „népi” áruházba: pergő falfesték, kopott pultok, kiábrándító választék, unatkozó eladók. A dolláros boltokban bezzeg – felettébb sok van belőlük – holland majonéz, olasz keksz, amerikai cigaretta, skót whisky, francia konyak kelleti magát. Pesóért szinte semmi, dollárért viszont minden megkapható. Tényleg két különböző világ. Csakhogy, a dolog azért ennél bonyolultabb.

Guardalavacában nem kell messzire mennünk. Kerékpárra ülünk, s tengerparti szállodánktól alig néhány száz méterre már a másik Kubában járunk. Pálmalevéllel vagy hullámpalával fedett, netán lapos betontetejű viskók között kerekezünk. Buszmegállóhoz érünk, oldalára ráfestették, hogy Viva Fidel. A bódé belsejében viszont működő, pénzbedobós telefon.

ROTTERDAM A SZIGETEN

Türkizkék tenger és vakító, finom homokkal borított strand – ez is Guardalavaca Egyszerre csak Rejtő Jenő-i jelenet tanúi leszünk. A kanyar mögül előbukkanó okkersárga busz ugyanis nem más, mint a 942-es rotterdami járat. Később megtudjuk, hogy Rotterdam városa a kiszolgált buszokat egyszerűen hajóra rakta és Kubának ajándékozta. Ezek most Guardalavaca környékén közlekednek. A kubaiak annyi átalakítást sem végeztek rajtuk, hogy a járatszámot meg a rotterdami végállomás nevét levették volna róluk. Minek is, hiszen a kubai tömegközlekedésben igazán nem a külsőségek számítanak – a visszapillantó tükör vagy a fényszóró hiánya sem akadály. Mondja is Roberto, angolul jól beszélő santiagói kísérőnk, hogy hiányoznak az Ikarusok. Kuba második legnagyobb városában most teherautók fedett platóján szállítják az utasokat. Roberto nosztalgiája persze más forrásból is táplálkozhat, hiszen élénken érdeklődik afelől, szokott-e még fellépni Magyarországon Kovács Kati és a Neoton família, akik annak idején sokat szerepeltek a kubai tévében.

Kifinomult létezési technikák keverednek manapság a rumba és a salsa ütemével. Úgy lehetett, hogy a két Kuba között hosszabb ideig nem léteztek köztes „világok”. Mostanra viszont kialakultak ilyenek. Az idegenforgalom bővülésével gyorsan szaporodik azok száma, akik a turizmusból élnek, vagy legalábbis kapcsolatba kerülnek a külföldiekkel. Márpedig a borravalót, aminek alapegysége errefelé az egy dollár – mely tetszés szerinti számmal szorozható –, a jövedelem kalkulálható részének tekintik a kubaiak. Ha esetleg a turisták nem olvasták volna az útikönyvekben az erre vonatkozó információt, az idegenvezetők tudatják velük, mi a helyzet. A turizmusban dolgozók megkeresik a tíz-húsz dollárnak megfelelő hivatalos átlagfizetés többszörösét is.

ALKUDNI MUSZÁJ

Meg aztán mind többen vannak olyanok is, akik a piacról élnek. Kuba ugyan nem lépett a kínai vagy vietnami útra – ahol az egypártrendszer mellett csaknem korlátlan folyást engedtek az üzletnek –, piac azonban Kubában is van, még ha kicsiny és éretlen is. Guardalavacában például naponta üzemel, igaz, a vevők között kubait nem látunk. Fából és bőrből készített ajándéktárgyakat, ruhafélét árulnak. Szitázott pólóból széles a választék, tényleg tetszenek az önironikus ábrák, például az, amelyik emberekkel zsúfolt országúti teherautót ábrázol. A fizetőeszköz itt is a dollár. Alkudni lehet, sőt szerintünk, kell is. Hiszen az egyik árus négy dollárért kínálja a Che Guevara-sapkát, amiről mi úgy gondoljuk, hogy legfeljebb a felét éri, még akkor is, ha fregoli darab, zöld oldalán vörös csillaggal, fekete felén meg a Comandante portréjával.

Nem várat magára sokáig a pillanat, hogy észrevegyük a feketepiacot is. Santiagóban egyre-másra somfordálnak hozzánk mindenféle figurák, suttogva kínálva eredeti Havanna szivart, tölgyfahordóban érlelt 12 éves rumot, fekete korallt. Tényleg meglepődünk viszont egy ajánlaton, ami „szívnivalóra” vonatkozik. Ilyen is lenne Kubában? Ehhez képest másképpen ér bennünket váratlanul az „úszó piac”. Ez utóbbi egy barna bőrű fiatalember képében jelenik meg, aki Guardalavaca strandján a habokból bukkan föl mellettünk, s tengeri kagylókat kínál eladásra. Kezében csupán két mintadarabot tart, ám a víz alatt a derekára erősített nejlonszatyorban szélesebb kínálat lapul.

Szétnézünk Santiago egyik élelmiszerpiacán. Édesburgonyát, babot, paradicsomot, narancsot látunk, meg fűszerféléket, újságpapírból hajtogatott staniclikbe porciózva. Ahhoz képest, hogy trópusi országban vagyunk, ahol sok minden megteremhet, szűk a kínálat. Nem tolonganak a vevők sem. Kubában még létezik a jegyrendszer, azaz a családok az alapvető létfenntartási cikkek szerény mennyiségét megkapják jegyre, alacsony állami áron. A szabadpiacon viszont kereslet-kínálati árak érvényesülnek. Megállunk a maszatos, legyektől hemzsegő hentespultnál. Gyors fejszámolás: tíz kiló zsíros sertéshúst sem tudnánk venni a hivatalos átlagfizetésből.

GOLYÓSTOLL ÉS GOLYÓNYOM

Kuba amúgy is egy sor rejtélyt kínál megoldásra a külföldinek. „Ajándékért” nyúlnak a kezek az El Moro falainál – a santiagói öböl bejáratát a XVII. század óta őrző, az UNESCO pénzén remekül helyreállított erődnél –, csakúgy, mint a Caney néven ma is javában termelő Bacardi gyárban üzemelő rumbár előtt. De kéregetnek a kultikus helynek számító Moncada laktanyánál is, ott, ahol Fidel Castróék történelmi támadásának golyó ütötte nyomai máig láthatók a falakon. Mindennek örülnek, legyen az golyóstoll, rágógumi vagy aprópénz. Ugyanakkor az emberek általában jól öltözöttek, ápoltak, olykor kifejezetten elegánsak, a fiatalok többsége divatos cuccokban jár. Hogyan csinálják? Véletlenül bekukkantottunk egy lepukkant, színét vesztett veterán Lada ablakán: a hátsó ülésen kismama teszi tisztába csecsemőjét, keze ügyében a legkorszerűbb bébiápoló táskával. Vajon miből, honnan?

Rejtélyek ide vagy oda, a turisták jó része nagyjából tisztában van a kubai viszonyokkal. Mondják, a szegénység nem szembeötlőbb, mint a karibi térség más országaiban. Jobb viszont az orvosi ellátás és kevesebb a szemét. Úgy veszszük észre, az ide látogató külföldi előbb-utóbb szívesen hagyja, hogy megérintse, elbűvölje őt a szigetország hangulata. Élvezi Kubát, úgy, ahogy az van. Miért is ne tenné? Hiszen türkizkék tengerre és vakító, finom homokkal borított strandra, azúrkék égre és zöldellő pálmafákra fizetett be. Ide vonzza őt a Guantanaméra és a Comandante Che Guevara, a koktélok híre – nincs útikönyv, mely ne idézné Hemingwayt –, a helyben sodort szivar aromája és az érlelt rum zamata.

Arra készülődik a napkorong, hogy alábukjon a királypálmák koronája mögé. Guardalavaca tengerparti sétányán üldögélünk. Mit játsszunk, amigo? – int felénk kérdőn Pedro barátunk, a combo főnöke. Megzörren a shaker Juan Antonio kezében. Ébenfekete bőrű, kedvenc bármixerünk újabb daiquirit kever.

Guardalavaca–Santiago de Cuba, 2003. február