„Közönség nélkül nem tudnék alkotni”

Neve Szabadkán fogalom. Fiáét pedig már most Armaniéval és Dioréval együtt említik. Az apa, mint annyi évtizeden át, teszi a dolgát – galériájában csendesen nézegetve gyönyörű képeit. Francer István szabadkai képkeretező, a festészet „mecénása” nyilatkozik lapunknak galériájáról, művészetről, Forum Képzőművészeti Díjról.

Hogyan lesz valakiből galériatulajdonos?

Általában véve szeretem a művészetet. Képkeretezőként 1954-ben kezdtem el a húgommal közösen dolgozni. 1959-ben pedig önállóan belevágtam az iparba. Ekkor barátkoztam össze Duránci Bélával. Tíz év múlva megvásároltam egy pici boltot. Megkerestem Bélát, s kérdeztem tőle, hogy szerinte mit lehetne ebből kihozni. Azt mondta, hogy csodálatos volna, ha kiállításokat, tárlatokat szerveznénk benne. Aztán ennyiben maradt a dolog, bizonyos rajtunk kívül álló okokból. 1976-ban viszont már nagyon szerettük volna, ha a régi álmunk valóra válna. Három évre rá már igen komoly tárgyalásokat folyattunk érte az illetékesekkel. Sok-sok keserű csalódás ért, mert a legtöbb helyen kinevettek miatta. Sőt, Bélát még a belügy is behívatta, hogy magyarázza el, miért erőltetjük mi ezt ennyire. Egy év múlva már majd minden napomat a városházán töltöttem, mire végre nagy nehezen felkarolták az ügyünket. Kikötötték azonban, hogy csupán kiállítások szervezésével foglalkozhatunk, kereskedelemmel viszont nem. Ebben az időben az egykori Jugoszláviában sehol sem működött magángaléria, csupán állami. Nyolcvanban végre révbe értünk, s november 20-án bemutathattuk Majak Pero műveit a szabadkai közönségnek. Ez még nem ment ugyan könnyen, de utána már minden a megfelelő mederbe került. Hangya András tárlata már hatalmas sikert hozott nekünk, mivel igen nagy érdeklődés nyilvánult meg iránta. Két évtized távolából úgy vélem, hogy ennek elsősorban az a magyarázata, hogy azokban az években nem volt konkurenciánk, hiszen a miénk volt az egyetlen magánkézben levő galéria a városban. A művészeknek pedig érdekében állt, hogy benne kiállíthassanak, mert – s ezt ne vegyék szerénytelenségnek – nemigen volt más lehetőségük a nyilvánosság előtt bemutatkozni. 1986 óta végre árusíthatom is a képeket, s a mai napig ennek élek. A mai világban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért kellett évtizedeknek elmúlnia ahhoz, hogy galériát nyithassak. Őszintén megmondom, erre még ma sem tudom a választ. Ellenzésének legfőbb oka vélhetőleg a társadalmi berendezkedésben rejlett, mely a művészetekben, főleg a magánszemélyek által támogatott művészetben egyfajta ellenséget – disszidenst látott. Ezért nem voltak magángalériák. Bátran állíthatom, hogy a kor legjobb festőit (több akadémikussal együtt) hoztuk el mi annak idején Szabadkára. Hadd említsem köztük csupán Peda Milosvljevics és Milan Konjovics nevét ízelítőül. Béla az egész egykori Jugoszláviát bejárta, időt és fáradságot nem sajnálva, hogy a legjobb festőkkel ismertessük meg a szabadkai közönséget. Talán ennek tulajdonítható, hogy a rendszer belátta, hogy valóban csak a művészetnek élünk, s talán ennek köszönhető, hogy utána már nem gördítettek működésünk elé akadályt. Nagy Ferencről, az újvidéki festőről igen kedves emlékeket őrzök, hiszen ő segített abban, hogy a nagy művészekhez bejuthassak. Mert bizony már akkor is úgy volt, hogy a nagy – idézőjelben mondom – sztárokhoz nem lehetett ám csak úgy bemenni. Ha Feri nincs, biztosan nem sikerült volna a festőművészek színe-javát bemutatnom szeretett városomban, Szabadkán. Eddig 72 tárlatot rendeztem, s büszkén mondhatom, hogy az összes művész műtermében személyesen is megfordultam, és a kiállítandó képeket én magam válogattam ki.

Ha a felkapott nyugati galériákat a mi vidékünkön működőkkel összehasonlítja a szakember, mi a véleménye róluk?

Szabadka kis város. A mi gazdasági helyzetünk és kulturális színvonalunk sajnos igen elmarad a nyugatitól. A felfogásról, a filozófiáról nem is beszélve. Ez már abból is látszik, hogy a nyugati galériákban egészen más árak vannak, mint nálunk. Ott teljesen megszokott, hogy tíz- vagy ötvenezer euróba kerül egy-egy kép – a valóban jó kép –, nálunk azonban a négy számjegyű ár is ritkaságszámba megy. Tehát itt ebből nemigen lehet meggazdagodni. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy hobbi. Semmi több. Viszont egy fantasztikus, gyönyörű hobbi. Rácsodálkozni a művész vonalvezetésére, színkombinációira, az árnyalatok sokaságára, varázsára, a kompozíciók sokszínűségére, az valami csodálatos érzés. Leírhatatlan, megfizethetetlen érzés. Ez éltetette Bélát és engem is. A mai napig ennek a szenvedélynek élünk, s ebből nem lehet, de nem is akarunk kigyógyulni.

A Forum Önt tartotta érdemesnek képzőművészeti díjára. Hogyan élte meg ezt az elismerést?

Őszinte leszek: szívből megörültem neki. Ezúton is szeretném megköszönni a díjat odaítélő bizottságnak és a támogatóknak. Remélem, hogy valóban meg is érdemeltem. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy hetvenkét tárlatot szerveztek meg életükben. Most ezekben a percekben leperegnek előttem az elmúlt évtizedek: a sok-sok gyönyörű képet és az érdeklődő közönséget látom magam előtt. Nekik is köszönöm, hiszen a közönség nélkül nem tudtam volna valóra váltani az elképzeléseimet.