Közelkép, kilencvenévesen

Zavarban vagyok, hogy mit írjak a neved mellé. Tanító? Nyugalmazott iskolaigazgató? Népművelő? Kultúraszervező? Megingathatatlan Csemadok-tag? Rendező? Bő félszázada kis híján igazgató a Magyar Területi Színházban? Megszállott versrajongó? 1968 után politikai okokból előbb sofőr, majd megtűrt benzinkútkezelő? Hetven esztendeje szenvedélyes méhész? Máig vállalod mindezt?

Hogyne vállalnám. Hiszen mindez én voltam. Mindezt csináltam.

Azért a kilenc évtized sehogyan sem holmi szilveszteri villámtréfa! Egy teljes életet mennyire jellemeznek a tevékenységei? Ezek mennyire meghatározói az életünknek?

Természetesen csak a magam nevében beszélhetek. Én tanítóként, és hát számos egyéb vonatkozásokban is, a Gárdonyi Géza által megírt „Lámpás” mintaképéhez igazodtam. Mert felvidéki magyar vagyok, választott pályámat tekintve itteni magyar tanító. Az identitásom tehát az anyanyelvem, ehhez fűződően pedig a szép szó. A katedrán, a színpadon, a közösségi életben. És persze magánemberként is. Talán ez lehet a meghatározó válaszom.

Keserűen gondolsz vissza azokra az időkre, amikor a hetvenes évek elején kidobtak a tanítói állásodból?

Lehetséges, hogy nagyképűségnek tűnik, amit mondani fogok, de egy adott szempontból a szakmai mellőzöttség meg a politikai zaklatások időszakát sem tekintem teljesen elveszett éveknek. Akkoriban mélyült el bennem az a korábban inkább csak sejtett felismerés, hogy nemcsak az értelmiségi munkakör teremthet értéket, hanem minden munka sokat érő lehet, ha azt valaki becsülettel és lelkiismeretesen elvégzi. Sőt, több is megtehető, más vállalásokat is teljesíteni lehet. Abban az időszakban egy sor nehéz napot, fájdalmakat éltem át, de főként a lévai Bárka Színpadnak köszönhetően törés nélkül átlendültem ezeken.

A szlovákiai magyarság ügyében vállalt „lámpási” meggyőződés hajtott?

Igen. Amatőr színjátszókként is mindig olyan drámához nyúltunk, amellyel azokban a nem könnyű időkben a színpadról át akartunk adni valamit a közönségnek. Olyan üzeneteket, amelyeket nyíltan inkább csak a színpadon lehetett kimondani, ha egyáltalán. Játszottuk például a Tótékat, az Egy lócsiszár virágvasárnapját, az Elveszett paradicsomot, a Galopp a Vérmezőnt.

Csillog a szemed, mosolyogsz, ahogy visszaemlékszel.

Mert a színjátszás és a versek szeretete, az országos szavalóversenyek légköre volt a lételemem azokban a társadalmilag kényes években. A méhészettel együtt ez amolyan öngyógyítás volt számomra. És bátorítás, hogy előre kéne menni. Megmondani az igazat, hiszen attól megy előre az élet. Különb recept nincs.

Hozzáfűzhetek valamit?

Kérlek.

Hogy hamiskodás helyett az őszinteségben, a szókimondásban van meg minden embernek a maga felelőssége.

Igen, hogy elmondja, amit gondol. Tárgyilagosan és számítás nélkül.

Esetedben rendezőként a színpadról is. „Legföljebb” letiltják a nevét az előadás plakátjáról – ahogyan ez veled történt...

Ezt megszokja az ember, ha a szívügye, amit csinál. Az élet hajtűkanyarjait el kell fogadni, és úrrá lenni rajtuk. Különben könnyen a falnak rohansz. Tragikus esetben akár végzetesen. Engem az apám arra tanított, hogy se betojni, se föladni nem szabad. Minden nappal új élet kezdődik, és halad is tovább. Sohasem mentheted föl magad a saját vesződségeid alól. Nem a helyzet fog hozzám alkalmazkodni, hanem mindig nekem kell továbblépnem belőle. Az életben ezt többször is nagyon megtanultam.

Az évtizedek múlásával változott valamit a gondolkodásod?

Nem. Csupán a gyerekkoromban éltem bizonyos kettősségben. Már úgy születtem, hogy hamarabb vittek megkeresztelni, mert két kiló sem voltam. Apám katolikus, anyám református volt. Eleinte az anyám vitt magával a templomba; később pedig a katolikus templomba jártam. Olyan tízéves lehettem, amikor egyszer megkérdeztem apámtól, hogy az első elemibe miért írattak engem a zsidó iskolába. „Azért, fiam, mert Léván akkor az volt a legjobb iskola”, felelte. Amikor aztán tanító lett belőlem, és már felnőtt fejjel gondolkodtam, az apám szavait megszívlelve egy életre szólóan elhatároztam, hogy jó iskolát kell csinálni! Akkor a szülő oda fogja elhozni a gyerekét beíratni. Nem azért, hogy az magyar vagy szlovák iskola, hanem mert az egy valóban jó iskola. Ennél nagyobb vonzerő nincs! Ez a szándék hatotta át az egész pedagógusi mivoltomat. Hogy színvonalas iskolákra van szükségünk.

Átlépve a kilencedik ikszet, azért kijár a kérdés: beletörődtél az életedbe, elfogadtad a sorsodat, vagy pusztán megbékéltél?

Hát sok minden jött velem szembe az életben, de valahogy könnyen tudom megszokni az újat, ha az kellemetlen is. Amikor kizártak a tanítóságból, és reggelente a mentőautó volánja mögül láttam, ahogyan a gyerekek az iskolába mennek, bizony voltak pillanatok, hogy elszabadultak bennem az indulatok. De másnapra helyre raktam magam, lecsillapodtam. Tudatosítottam, hogy van, ami van; a lényeg továbblépni, közben tenni, amit kell és lehet. „Lámpásként” is.

Bámulatra méltó örök derűd tulajdonképpen a lényedből fakad?

Állítom, hogy mosoly nélkül nincs élet. Számomra ez a természetes. Menni kell tovább és cselekedni.

Hiszel a szerencsében? A szerencséd csillagában?

Nem, nem hiszek. Bár vannak dolgok, amikor jól jön egy kis mázli. Hogy ezt megszokásból gondolome, vagy talán hiszem is, magam sem tudom. Rövid volt a kilencven év, hogy ezt tisztázzam magamban.

A pedagóguslét bizonyos fokú tekintéllyel, kimértséggel, talán feszességgel is jár. Benned ott van, ott volt mindez, a diákjaid mégis szerettek.

A tartásra gondolsz? Mert valóban mindenképpen alapvető, hogy valaki napról napra komolyan vegye, amit tanítóként tesz, és ehhez a szó természetes értelmében a tekintélye is meglegyen. És nem bántásnak szánom, de manapság maguk a pedagógusok is tehetnek róla, ha olyan a vélemény róluk, amilyen. A tanítóknak kijáró megbecsülést, azt a bizonyos tekintélyt ki kell érdemelni. Az kevés, hogy én tanító vagyok. Lámpás legyen az illető.

Tudtál az életben bohém is lenni?

Persze. De azt is tudtam, hol és mikor lehetek lazább. Egyszer, még Garamszentgyörgyön mondták nekem, hogy hogyan tudok énekelni meg mulatni velük, pedig nem ittam egy korty alkoholt sem. Nos, kellemes társaságban, derék emberek között egy jókora pohár ásványvíz mellett is mindig hangulatosan tudom érezni magam.

Ha volna olyan, akkor mi lenne az, amit ma már másként csinálnál?

Kilencvenéves vagyok, így ez csak hipotetikus okoskodás. Bár azt gondolom, nemigen változtatnék semmin, ha tehetném is. Hiszen engem a kudarcaim is erősítettek. Régen rájöttem, hogy kudarc nélkül nincs élet. Csak az a kérdés, tanul-e belőlük az ember és mennyit!

Ezt a szép kort megadó életedben megtettél mindent, amit megtehettél?

Nem. Nem hiszem.

Kényelemből? Nyúlszívűségből? Konfliktuskerülésből?

Ez utóbbi okból semmiképpen sem. Inkább akkor és ott nem tudtam megfelelőképpen összpontosítani az utamba került problémára. Vagy későn jöttem rá, miképpen lett volna okos nekifognom.

Mi fűtötte benned az örök tenni akarást?

Erre nehéz választ találnom. Illetve talán a csalódásokat feledtető akarat. Az a dacosság, amely a nyomasztó gondokon való felülkerekedést hajtja. Valamiféle ellenkezés, a felvidéki magyarságért vállalt csakazértis. A lámpásságom. Tanítóként is mindenkori alapelvem, hogy az élet, a következő generációk sorsának alakulása az iskolában kezdődik. Ha valaki egyszer pedagógus, annak vállalnia kell annak ódiumát, hogy milyen fiatalok kerülnek ki a keze alól. Mind a mai napig vitáim vannak arról, hogy ma valóban másak-e a gyerekek, mint régebben voltak. Mert ha igen, akkor a tanítóik is másak, akiknek viszont tudniuk kell hogyan megközelíteni az új idők más gyerekeinek a problémáit. Minden az iskolában dől el.

Mi az, amit hosszú életed során a legnehezebben tudtál elviselni?

Csak két dolgot: a bántó igazságtalanságot és a hazugságot.

Mondd csak, ez az Újváry Lászlói tartás, az a zsigereidben van?

Szerintem igen. Ilyen szempontból eléggé hiú is tudok lenni. Ha kilépek az utcára, akkor én Újváry László vagyok, és kihúzom magam. Kilencvenévesen is.

Határozottságod ellenére a tónusában már eleve lágyabb költészetet kiemelten szereted.

Mert hinni tudok benne. És igazán a jó versben hiszek.

Úgy, ahogy a méhek világát csodálod? Egy alkalommal Ozsvald Árpád egyik versét, A méhek rendjét adtad nekem útravalóul. Te érted már „a méhek vastörvény rendjét”?

Igen, mert az egy jól szervezett társadalom. Ott rend van és nem rendszer! Mert én nem a rendszerben, hanem a rendben hiszek. Én a rendért teszem, amit teszek, nem a rendszerért. Abban a kaptárban az emberiséget megszégyenítő szorgalom és rend van. Attól a perctől kezdve, hogy a kis méhecske megszületik. A méhészetet valahol minden fölé helyezem.

Május van. Várod már, hogy virágozzon az akác?

Hogyne! A mi vidékünkön az adja a legfinomabb mézet.