Kosovska Mitrovica a szétszakadt világ jelképe

Ha az ember Koszovó fővárosából, Pristinából Kosovska Mitrovica felé autózik, az alig negyven kilométeres úton két dolog fogalmazódik meg benne: az egyik, hogy mindenki építkezik, a másik, hogy valószínűleg itt gyűjtötték össze a Balkán összes szemetét. Végig az út mellett építőanyag-telepek szolgálják ki az óriási tégla-, cement-, cserép- és egyéb anyagigényt, ami az új három-négy emeletes házakhoz szükséges. Nem ritka az öt-hat ilyen nagy házból álló „lakópark”, amit magas téglakerítés fog körbe. Ám mindent, még a szántóföldeket is ellepi a szemét, a műanyag zacskók, a patakok, folyómedrek törmelékkel, kiégett autókkal, használhatatlan háztartási gépekkel vannak tele. A háború nyomai fizikai közelségben vannak, teljesen lerombolt házak, a békefenntartók szögesdrótokkal, homokzsákokkal megerősített táborai szegélyezik az utat. Hogy nem szokványos országos főúton járunk, az a számunkra ismeretlen közlekedési táblákból is kiderül, amik a tankoknak és nehéz harci járműveknek adnak instrukciókat.

Kosovska Mitrovicában egymás mellett, de nem együtt élnek az albánok és a szerbek. A városka a koszovói szerbek központja, a két nép közti demarkációs vonal a várost átszelő Ibar folyó. Az albán oldalon egy parkon keresztül földút vezet a folyóig, ahol le kell parkolnunk az autónkat, és egy ideiglenes gyaloghídon juthatunk át a túlsó oldalra. Ott a KFOR francia egysége ad őrszolgálatot, tankjaik ott állnak a lépcső tetejénél. Az egyik őr elég rossz angolsággal megerősíti, hogy a szerb oldalon vagyunk, bár van néhány háztömb tőlük pár méterre, ahol vegyes a lakók nemzetisége. Mintha másik országba érkeztünk volna. A gépkocsik rendszáma – már amelyiknek van, mert az utcán látott autók háromnegyed része rendszámtábla nélküli – szerbiai, a kis élelmiszerboltban kizárólag szerb újságokat árulnak, dinárral fizetnek, bár Koszovóban az euró a hivatalos fizetőeszköz. Az idős boltos hölgy szerint ők békét szeretnének, de az albánokkal nem lehet megegyezni. Nem járnak át a túloldalra, az árukészletet is Szerbiából szerzik be. A nagy dudálással érkező esküvői menet első autójából hatalmas jugoszláv zászlót emelnek a magasba, minden kirakaton, hirdetőtáblán Vojiszlav Kostunica arcképe látható. A két városrész között a gyaloghídon kívül van egy új közúti híd is, ám ezt kizárólag a nemzetközi szervezetek, a békefenntartók gépkocsijai használhatják.

Koszovó a rambouillet-i béketervezet, majd az azt követő párizsi 1244-es számú határozat értelmében a továbbiakban is Jugoszlávia tartománya maradt, ez szerepel a jelenlegi Szerbia és Montenegró alkotmányában is, de a szerbeknek át kellett adniuk a KFOR-nak Koszovót, és immár négy éve a nemzetközi szervezetek kezében van a teljes adminisztráció és a rendfenntartás.

Az albán lakosság nem hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy még mindig szerbiai polgárok, minden fórumon a tartomány teljes függetlenségét szorgalmazzák, a szerbek ugyanakkor bojkottálják a választásokat, az általuk többségében lakott területek önkormányzatai egyesülni szeretnének, habár ezt a párizsi megállapodás tiltja. Még tartományi napilap sincs, a szerbek lakta városrészekben csak belgrádi újságot lehet kapni, Pristinában viszont kizárólag albán nyelvű lapok jelennek meg. A pristinai esküvői menet élén az albán nemzeti zászlót emelik a magasba, a város egyetlen pravoszláv temploma belülről teljesen kiégett, semmi jel nem mutat arra, hogy felújítanák, igaz, nincs is kinek. A város utcái tele vannak lézengő emberekkel, egy nemzetközi kimutatás szerint 70 százalékos a munkanélküliség, a gazdaság egyáltalán nem működik, a lakosság legnagyobb része a nyugaton élő rokonok segélyeiből, vagy az onnan folyósított nyugdíjából él. Kényelmes megélhetést biztosít a lakáskiadás is, a nemzetközi szervezetek munkatársai még hosszú ideig biztos vevőkört jelentenek. Az ingatlanárak is ehhez igazodnak: a három-négy hálószobás, biztonságos környéken lévő, áramfejlesztővel rendelkező házért, házrészért vagy apartmanért 1500-2000 eurót kérnek havonta. Ám hiába a szép, gondozott lakás, ház, a felszín alatt meglévő indulatok miatt ez a terület még mindig puskaporos hordó.

Pristina, 2003. április