Kora tavaszi pezsgés a holtágban

Mindegy, meglátjuk. Legfeljebb levegőzök egy jót, s akár a barlangjából előbújó medve, megmozgatom a hosszú téltől elgémberedett tagjaimat.

Mivel a halak zöme ilyenkor még fajlagos védelem alatt áll, csak abban reménykedhettem, hogy a kárászok, bodorkák, keszegfélék már felúsztak a Kis-Duna holtágába, ahová készültem. Ehhez választottam a felszerelést is: két könnyű botot vittem, finom úszóval, kis horgokkal felszerelve, csalinak pedig csontit és trágyagilisztát. A holtág elején egy spori üldögélt nehézbombázó fenekezői mellett a vízparton, és újságot olvasott. Na, ez se fogja ma teli a szákot, gondoltam, s kérdésemre, van-e kapás, meg sem lepett a válasz: reggel óta egy pöccintés se. Mentem tovább az ösvényen, arra a helyre, ahová alig jár emberfia, s ahol már többször volt szerencsém. Útközben elmellőztem három srácot; ők már láthatóan inkább „képben voltak”, finom, úszós készséget raktak éppen össze. Sokáig nézelődtem a part mentén, míg elértem a helyem. A fák és bokrok még éppen csak bimbóztak, itt-ott méhecske döngicsélt, egy helyütt hanyatt esett bogár csápolta a vizet, sok helyen tányérnyi felszakadozó moszatdarabok lebbentek a felszínre. Ez az, ami be szokta csapni a gyanútlan horgászt; azt hiszi, pontyok turkálnak a fenéken, pedig csak az oxigén kezd „dolgozni” a melegedő vízben.

Leraktam a cuccot, az egyik horogra feltűztem egy gilisztát, és bepöccintettem közvetlenül a bokor mellé. Miközben a másik szerelést készítettem, hosszan elfigyeltem a felszínt, de nem láttam kishalak keltette tipikus gyűrűzéseket, ami kissé lehangolt. Kevés a mozgás, jól sejtettem. De nem sokáig tartott a borongásom, mert hirtelen azt vettem észre, hogy a kicsi wragler-úszó narancssárga hegye alig észrevehetően megbillent. Sőt, bukdácsolni kezdett, majd szép lassan elmerült. Hű, a nemjóját, hiszen ez kapás! Nem nagy vehemenciával ütöttem oda, arra számítva, hogy valami fürge kis bodorkát akasztok. Ehelyett erős ellenállásba ütköztem! A könnyű bolognai bot kávába hajlott, és a hal nagy burványt kavarva küzdött a horgon. A merítőszák, jó szokás szerint, valahol a hátam mögött, a táskában. Jobb kezemben a rángó bottal faroltam a kiemelőért, amelyet bal kézzel összerakva, alámerítettem a szelídülő halnak. Kiló fölötti jász volt a tettes. Hát, ez nem indul rosszul, gondoltam, és immár a másik szereléket is bedobtam; ennek a horgára azonban a változatosság kedvéért csonticsokrot fűztem. Ezt kissé balra ejtettem be, egy bedőlt fa törzse mellé. Alig állt be az úszó, már indult is lefelé, egyenesen be a törzs alá. Ezúttal félkilós formájú piros szárnyú volt a tettes. Még hogy nem esznek a halak, jutott eszembe a lejjebb tanyázó horgászcimbora, hiszen alig érkeztem, már két halam van.

Kerékpárzörgés zökkent ki nyugalmamból; a lejjebb mellőzött srácok egyike állt meg mögöttem. Kérdi, mennyit dobtam be. Mit? Etetőanyagot. Semennyit, mondom, ilyenkor nem kell etetni, csak elriasztja a halat. Kissé értetlenül áll, majd visszakerekezik a többiekhez.

A túloldalon jókora zajjal nagy társaság érkezik terepjáróval. Szerencsére feljebb veszik az irányt, tőlem legalább kétszáz méternyire pakolnak le. Mintha egy hétre jöttek volna: asztal, székek, hátizsákok kerülnek elő, kisvártatva tüzet raknak, majd elkezdik a „rendcsinálást”: fejszecsattogás hallik, amit csak a mobiltelefonok csörgése szakít meg időnként. Még jó, hogy nem velem szemben vertek tanyát, kénytelen lennék továbbmenni.

Telik-múlik az idő, s a kapások abbamaradnak. De valahogy nem zavar a dolog, látnivaló is mindig akad. A túloldalon éppen egy hódpatkány riaszt fel két vadkacsát, amelyek zajos szárnyalással, méltatlankodva állnak tovább. Előttem egy breki ugrik a vízbe, később a lélegzetem is eláll: öles csuka úszik el lustán előttem, szinte a lábam alatt! Oldala teli harapásokkal, sebekkel. Viharos lehetett a csukanász, gondolom, s alig tudom viszszafogni magam, hogy ne dobjak egyet-kettőt villantóval. Annál is inkább, mert most már rablásokat is látok a bedőlt fák lombjai közt. De hát, ez még egy jó darabig tilos. Türelem, mindennek eljön az ideje.

Már kora délutánra jár az idő, amikor ismét megindul a gilisztás úszó. Amikor bevágok, majd kirántja a botot a kezemből valami. Nyargalászik, fröcsög a termetes kárász, mielőtt a merítőbe terelgetném. Szinte pontynak véltem, akkora. Alányomom a merítőt, méltatlankodva rugdalózik. Kisvártatva jön a következő, ha lehet, még nagyobb, jócskán kiló felüli lehet. Formásak, szépek, mintha nem is koratavasz lenne. Ekkora kárászokat egész évben nem lehet itt fogni, néhány hét múlva hemzsegni fog a sok kicsi, legfeljebb tenyérnyi hal, majd megérkeznek a lapátnyi dévérek, pontyok is.

Megy ez is a haltartóba, aztán majd meglátjuk, mi lesz a sorsuk. Megfogadtam, hogy az első fogást, szokás szerint, visszaadom az éltető víznek. Egyébként sem azért jöttem, hogy fogjak valamit, már az is ajándék, hogy egyáltalán kapásaim vannak. Csak el ne kiabáljam. Már legalább egy órája semmi. Szórok néhány csontit az úszók közelébe, elmorzsolok két kiflit ugyanoda, és várok türelmesen. Hiába. Ahol lenne kapás, oda nincs esélyem bedobni: a halak a gazban dőzsölnek, a bedőlt fák gallyai közt. Feljebb megyek tíz méterrel, és egy fa alatt próbálkozok. Gyors egymásutánban még két kárászt fogok, ezek sem kisebbek az előbbieknél. Hej, mi lesz itt hamarosan, ha a többi hal is felúszik a folyóból! S ha a harcsák is elindulnak utánuk...

Mikor a nap lehanyatlik, lassan összepakolok. Ekkor ér a meglepetés. Nyúlnék a haltartóért, melynek zsinórját hanyagul egy ágas szárára tekertem, de nem találom. Hűlt helye! A nemjóját, meglógtak a halak. Ráadásul hálóstól, mindenestől! Állok bambán, nézelődöm jobbra-balra, s egyszer csak megpillantom a háló hosszú zsinórjának végét, a bedőlt fa gallyai között. Harmadszori dobással eltalálom egy villantóval, jön is kifelé. De nagyon könnyen, üresen lötyögve. Hát így van ez, ha hanyag az ember. De valahogy nem tudok mérgelődni. Gyönyörű nap volt, szép kapásokkal, halakkal, az ébredező természet egyre melegebb lehelletével. Ússzatok csak, halacskák! Nőjetek még nagyobbra.