Kis karaván Kínába

Történt azonban, hogy miközben a magyar munkaerő németországi migrációjáról írandó doktori dolgozatára készült, a Pécsi Tudományegyetemen találkozott az ottani Ázsia-intézet vezetőjével.

Ha létezik a Kelet-kutatásban ma megkerülhetetlen személyiség, akkor az biztosan Bárdi László. A hatvankilenc éves egyetemi docens eddig hússzor járt Kínában, három tankönyve jelent meg, közel száz tanulmányt publikált, tagja a Kínai Társadalomtudományi Akadémia Selyemút Kutatóintézete elnökségének, ráadásul lenyűgöző személyiség, aki tizenöt percen keresztül képes szinte lélegzetvétel nélkül beszélni olyan apróságokról, mint mondjuk a Tarim-medence oáziskirályságainak fővárosai. Szabó Zoltánra mindenesetre mély hatással volt a vele való találkozás, és felajánlotta, finanszíroz egy expedíciót, mely az egykori magyar felfedező, Stein Aurél nyomát követi.

A maga idejében persze Stein is a Kelet-kutatás megkerülhetetlenjei közé tartozott. Talán ő volt az egyetlen a sok korabeli tudós, felfedező és kalandor között, aki egész életét a Nyugatot Kínával összekötő karavánút teljes bejárásának szentelte. Első expedícióját 1900-ban indította Indiából Turkesztánba, melyhez bédekkerként még Marco Polo útleírását és a Tang-kori utazó, Xuan Zang idevágó könyvét vitte magával. Stein később mindenütt járt, ahol ember akkoriban járhatott: Kasmírban, és az Etcin-gol völgyében, a nagy falnál, homokkal betemetett romvárosokban, és az egykori Miranban, ahol buddhista freskókra, szobortöredékekre és angyalábrázolásokra bukkant. Kutatásaiért a Brit Földrajzi Társaság nagy aranyérmét kapta meg, számos egyetem díszdoktorrá választotta, az angol király lovaggá ütötte, végül nyolcvanéves korában, Afganisztánban halt meg.

Másfél évig készültek a magyarok Stein felfedezőútjainak követésére. Később úgy érezték, mintha ez a készülődés nem az expedíció része lett volna, de maga is egy önálló út, erőfeszítés, melynek nem tudták, vége lesz-e valaha. Engedélyeket kértek, szállást intéztek, többször áttervezték az útvonalukat, hisz számos nehézségbe ütközhetett tervük. Vajon be lehet-e jutni Xinjiangba? – tűnődtek. El tudnak-e menni Dzsungáriáig, mely az orosz–kazah határnál fekszik, és először Berzenczey László egykori 1848-as menekült próbálta elérni? Megengedik-e a hatóságok, hogy felkeressék Karahotót, a kísértetvárost, mely közvetlenül annak a helynek a szomszédságában van, ahonnan fellőtték az első kínai űrhajóst? Lassan, sok változtatással aztán kialakult a végleges program. Az expedíció e szerint már nem csupán Stein Aurél nyomait kutatta volna, de olyat vinne véghez, amit korábban senki: bejárná a klasszikus Selyemút teljes útvonalát, beleértve a lehetséges leágazásokat, kitérőket.

Az expedíció végül az idén augusztusban indult Kínába. Szabó Zoltánon és Bárdi Lászlón kívül tagja volt Reiner György informatikus, valamint az útról sorozatot készítő Duna TV operatőre, Wonke Rezső, aki szintén nem kezdő a világutazásban: Ázsiától Dél-Amerikáig mintegy hetven országban forgatott. A társaság tehát utazni kezdett. Bejárták Wuwei térségét, megnézték Leitai sírleleteit és Minle környékén felkeresték a ujgurokat, akiknek népdalkincse szinte egyedülálló Kínában. Ültek repülőn és motorcsónakon, béreltek terepjárót és mikrobuszt, közlekedtek szamárfogattal és Stein Aurélhez hasonlóan tevén. A saját bőrükön tapasztalták, mekkorát fejlődött száz év alatt a világ: a felfedező egyik huszonnyolc napos útját ők most másfél nap alatt teljesítették. Jártak a sivatag közepén, százötvennégy méterrel a tengerszint alatt, és aludtak egy hétezer-hétszáz méteres hegy hágóján a fűtetlen autóban, mert a sötétben már nem lehetett a jeges úton továbbmenni. Nem kalandok voltak ezek, inkább csak egy hosszú út kiszámíthatatlan viszontagságai, melyeket legokosabb volt szó nélkül tudomásul venni.

Elhagyott, elfelejtett helyeken utaztak Bárdi Lászlóék. Dunhuang barlangjaiban látták a falfestményeket, amelyek összesen negyvenötezer négyzetméternyi felületet töltenek meg, a Selyemút nyugati elágazásánál felkeresték Tashkurgant, a „kővárost”, és a Takla-Makán sivatag közepén egy három deszkakunyhóból álló települést. Mi adjuk az olajat a hazának, hirdette egy felirat az étkezde oldalán, odabent pedig csak tésztalevest lehetett enni, viszont jéghideg Carlsberg sört árultak. Az ellátásra egyébként sem lehetett panaszuk az utazóknak. Korlában, az alig másfél milliós kisvárosban eszpresszókávé-főző gép állt az egyik szállodában és igazi apfelstrudelt adtak a reggelihez, Pekingben olyan olajos padlójú pubban jártak, ahol lóherét rajzolt a pincér a Guinness habjába. Mert Kína már rég nem az egyenruhás biciklisták országa, ahol mindenki a szíve fölött hordja a kis vörös könyvecskéjét. Az utak mellett ugyan még látni az egykori népi kohók maradványait, de Ürümqiben szinte több a felhőkarcoló, mint Sydneyben, és a mobiltelefonok még a sivatag közepén is működnek.

És persze ott voltak feltételezett rokonaink, az ujgurok. Hiába volt Bárdi László szinte felidézhetetlenül sokszor náluk, mégis mintha először látná őket. Több ezer kilométerre voltak Magyarországtól, de mintha egy métert sem tettek volna meg: az ujgurok ablakain ugyanolyan zsalugáterek voltak, mint bármelyik magyar faluban, a tornácokról paprikafüzérek lógtak, alma, mondták az ujgurok, mert még a szavaink egy része is megegyezik. Kétezer-ötszáz, írta az utazók tenyerébe valaki, mármint, hogy kétezer-ötszáz éve mentek el nyugatra azok az ősök, akikből a magyarok is lettek. Az ujgurok kollektív emlékezetében még élt az általunk már elfeledett rokonság, melynek legkülönösebb példáját egy helyi párttitkár mutatta. Egyik este vacsora után felajánlotta az expedíció tagjainak, hogy ha véletlenül, a jövőben bármikor el kellene menekülniük Magyarországról, jöjjenek vissza bátran, ő elintézi, hogy az ujguroknál politikai menedékjogot kapjanak.

De nemcsak az ujgurok, mindenki segített a magyaroknak, akiknek egyedül a fényképezéssel és a filmezéssel akadtak nehézségei. Az egyik helyen ingyenes volt minden, a másikon tilos, vagy olyan drága, hogy a sokat látott Wonke Rezső is hitetlenkedve rázta a fejét. Qiemóba például már a déli Selyemút nyomvonalát követve jutott a társaság. Itt őrzik azokat a múmiákat, amelyek európai vonásaira először Stein Aurél figyelt fel. Amikor le akarták azokat filmezni, az őr eléjük állt, és mint egy távol-keleti activity-specialista eljátszotta, hogy itt tilos a kamerát használni. No, tette hozzá a biztonság kedvéért, mire Szabó Zoltán magánszáma következett: a vállalkozó háromezer jüant mutatott fel, az őr széttárta a karját, jelezve, hogy csak a testén át lehetne azokat a múmiákat megörökíteni, ám erre már Wonke úr, az operatőr is mutatott valamit, amit kár lenne most felidézni. A mirani romvárosban viszont a helyi gyűjtemény vezetője, egyben a település polgármestere intézte el, hogy a forgatásért csak ezer dollárt fizessen az expedíció. Mindehhez csupán egy ismerkedési estre és négy üveg pálinka közös elfogyasztására volt szükség, ami a Kelet-kutatás nem mindennapi nehézségeit is példázhatná.

Amikor október közepén befejezte útját az expedíció, Szabó Zoltán az állandóan maguknál tartott műszerre, a GPS-re nézett, mely azt mutatta, hogy pontosan 15 578 kilométert tettek meg a klasszikus Selyemúton, Budapesttől Budapestig pedig összesen 35 450 kilométert utaztak. Nem lehetett tudni, hogy sok ez, vagy kevés, hogy mit szólt volna ehhez Stein Aurél, a hatvan éve halott utazó, és mind, a többi halottak, az egykor élt felfedezők, kalandorok és kereskedők, Marco Polo, Xuan Zang, Pelliot, Hedin és a Turkesztánban kutató Grünwedel, akinek a nevét zöld légycsapónak lehetne fordítani, de amikor így gondoltak rájuk, a Selyemút rengeteg halottjára, mint egy végeérhetetlen sorban menetelő csapatra, akkor érezték, hogy sok ez bizony, sok.