Kínai úton a gyalogos a császár

Ahol egy centi felszabadul, ott már legalább hárman manővereznek. Aki eddig balra tülekedett, az most a centi hatására úgy dönt, hogy mégis jobbra menne, a másik fordítva, s háromból egy biztos, hogy száznyolcvan fokban meg akar fordulni. Tétlenségre kárhoztatott kollégáink pedig nyomják a dudát.

Azért nem mondom, hogy már összeomlott volna a közlekedés, mert előbb-utóbb aztán mindig átvergődjük magunkat egy másik dugóba. De mindennap ott az esély, hogy végleg beleragadunk. Teljesen megtelik a város, s akkor csak úgy tudunk mozdulni, ha valaki a szélén önfeláldozóan kiautózik, s akkor keletkezik egy autónyi hely. De ez egy kínai sofőr esetében elképzelhetetlen. S akkor majd kiszállunk, s gyalog hazamegyünk. Persze, csak ha felszólít rá a rádió.

Hetente hétezerrel több az autó a városban. Kínában, ahol a látszat szerint mindenre számítanak, mindent kikísérleteznek, mindent precízen szabályoznak, mindent aprólékosan megterveznek, szóval Kínában az emberek gyarapodása csapást mért a népi tervezőkre, a robbanásszerűen javuló és gyarapodó városi utak nem tudnak lépést tartani a szaporodó autókkal. S természetesen úgy érezzük, hogy a népi tervezők mértek csapást ránk. Nem működnek a régi típusú diadalok. Bejelentik, hogy átadták teljes hosszában Peking úgynevezett ötös számú körgyűrűjét, s ez majd elviszi a négyes gyűrű forgalmának is a húsz százalékát. Ülök a négyesen a dugóban, vizionálom ezt a húsz százalékot, s kínomban nevetni kezdek: egy gyalogos még akkor is rám fog verni százon vagy negyven métert. Pedig már a négyes körgyűrű is több mint hetven kilométer hosszú.

Mindegy, nagy erőkkel épül a hatos, s most bejelentették, hogy tizenöt sugárúttal kötik össze a körgyűrűket. Semmi részlet, de mivel ezek az utak ma is léteznek, mindenki arra gondol, hogy a gyorsforgalom céljára felviszik azokat a magasba. Ezzel szépen felzárkózunk a rideg, keményre főtt ázsiai csodavárosokhoz, de sajnos nincs mit tenni. Sok ember, sok autó, sok káromkodás.

Van még egy dolog, ami nem tud a motorizációval lépést tartani: az autóvezetés. Kína valószínűleg világelső az új vezetők, ahogy ők mondják, az új kezek arányát illetően. Tény, hogy ez emancipációs siker, csak épp életveszélyes. Főképp egy olyan populációban, ahol a „rutinos” vezetők, mi több, a taxisok sem tudnak rendesen vezetni a mi fogalmaink szerint. Talán nem véletlenül, egészen elképesztő szabályokkal is próbálkoznak a hatóságok. Ha van egy baleset, amelynek érintettje egy autós és egy gyalogos, magyarul elütöttem valakit, függetlenül attól, hogy pontosan mi történt, az autós a felelős. A lapok és a hivatalos személyek ezt a gyalogosok élethez való jogával magyarázzák. Még szerencse, hogy enyhítő körülmény, ha egyértelműen a gyalogos volt a hibás. (Egyetlen kivétel van, ha a gyalogos szándékosan vetette magát az autó elé, vagy mert öngyilkos akart lenni, vagy mert így akart szert tenni egy kis extra jövedelemre.)

A helyzet bonyolultságához tudni kell, hogy azt az egyszerű szisztémát, miszerint a gyalogosok a járdán, az autósok pedig az úttesten közlekednek, még nem sikerült maradéktalanul érvényesíteni. Hogy remegő lábú öreg néne óvakodik át az autópályán, az teljesen kalkulálható esemény. Hogy mindenki toronyiránt közlekedik, az vagy genetikai adottság, vagy effektív előírás, annyira következetesen valósítják meg. Ennek megfelelően az autósok hatalmas ívekben kerülgetik a gyalogosokat, s alapeset, hogy egy autó így két sávot foglal el. Van egy ennél is bosszantóbb probléma-megoldási mód: ha hirtelen alakul ki új szituáció, megállnak. Megáll, elemez, majd lassított felvételként elindul. Ilyenkor mindig dudálni kell, ha mi magunk továbbhaladunk, hogy vegye észre, megjelenésünk újból változtatott a szituáción, s beható analízise során ezt is figyelembe kell vennie. A kínai dudaszónak egyébként éppen ez az értelme: vigyázz, pajtás, jövök! Az otthon honos, „anyád” tartalmú dudálás itt nem ismeretes. Ahogy igazából maga az anyázás sem jellemző. Békésen ülünk az autóban, kerülgetünk, dudálgatunk, nyomulunk, kifejezetten pofátlan dolgokat művelünk, de nem veszekszünk. Az megy, aki tud, arra, amerre tud. Nem állunk meg a gyalogosnak, nem engedjük be egymást, betolulunk a legkisebb helyre is, de nem üvöltünk duzzadó nyaki erekkel a letekert ablakon át.

A kínai közlekedés természetesen kiszámítható bizonyos határok között. Ha például jobbról feltűnik egy autó, amely várhatóan rá akar hajtani az útra, száz százalékig biztosak lehetünk benne, hogy ezt fékezés nélkül meg is teszi. Ami bizonytalan, hogy az út szélétől számított második sávba fog bevágni, vagy mindjárt a harmadikba. A szélsőt valahogy nem kedvelik. Ha az autópályán megelőzünk valakit, de nem hagyjuk el gyorsan, hanem csak úgy elékeveredünk, az biztos, hogy visszaelőz. Addig hatvannal ment, de száznegyvenig képes a versenyre. Amúgy nem siet, nem is szeretne nagyon tartósan koncentrálni, de azt nem kedveli, ha megelőzik. Ugyanebből a mentalitásból fakad, hogy senki nem szeret a jobb oldali sávban menni, mert az snassz. Komoly arc legbelül megy, hetvennel, minimum folyamatosan indexel, de az igazán kreatívak a vészvillogót szeretik.

Autópályán tartósan egyébként sem lehet igazán gyorsan menni. Tipikus forgalmi helyzet, hogy túlpakolt, irdatlan hosszú teherautók negyvennel előznek még túlpakoltabb, még irdatlanabb hosszú, harminccal haladó teherautókat. S mivel a legtöbb kínai sofőr még nem gondolkodott el komolyabban azon, miért is lehet tükör az autó oldalára szerelve, ez a szituáció bármely pillanatban kezdetét veheti.

Mindezzel együtt a kínai közlekedés a legutóbbi időkig nem volt félelmetes. Mások a törvények, de ha megismered, már kiszámíthatóak. Ha az ember felvette az ő arcukat, onnantól boldogult, hiszen ők is boldogultak. A robbanásszerűen megnőtt forgalom most azonban mindent megváltoztat. Egy adat szerint a holdújévi ünnepek első napján annyian vannak az utakon, mint az USA teljes lakossága. S bár az országban lenne hely, annyi út azért nincs. Szokatlan helyzet: kapkodnak a hivatalosok, összevissza beszélnek, mindenki szakért, horribile dictu, sajtóviták zajlanak. Senki se tudja, hogy ebből mi lesz.

Peking, 2004. január