Kik voltak a boszorkányok?

Általában három okból tartottak valakit boszorkánynak a középkorban. Az illető fehér, tehát pozitív vagy fekete, azaz negatív mágiát űzött, varázsolt. Vagy korábban közkedveltségnek örvendő, de kegyvesztett varázsló, mágus volt. De az is boszorkánnyá „válhatott“, aki teljesen vétlen volt ezekben, csak valaki megharagudott rá, és feljelentette az akkor igencsak súlyos vádnak számító boszorkányság miatt. Az sem érezhette magát biztonságban, akit ilyen személyekkel kapcsolatba hoztak.

Nagy szerepe volt a boszorkányhitben a tudatlanságnak. Nem véletlen, hogy a boszorkányperek divatja nyugatról keletre, illetve a központokból a perifériák felé terjedt. Nyugat-Európában már megszűntek a boszorkányüldözések, amikor Közép-Európában sokasodtak, s Kelet-Európában még alig voltak ilyenek. Hazánkban is a nagy, központnak számító városokban kezdődtek, majd később terjedtek ki a vidéki városokra, kisebb településekere.

A magyar boszorkányság tárgykörében Könyves Kálmán királyra szokás hivatkozni, aki rendeletben mondta ki, hogy „boszorkányokról, mivel hogy nincsenek, ne essék szó.“ A latin szöveg azonban strigákat említ, azaz bagolyszerű lényeket, amelyek csecsemők vérét szívják, s ez nem fedi a boszorkányok fogalmát.

A magyarországi boszorkányság korai történetére csak jel?zésszerű források állnak rendelkezésünkre. A Szent István és Könyves Kálmán által hozott törvények és az uralkodásuk idején született zsinati határozatok maleficákról (maleficus=csínytevő, boszorkány) és strigákról rendelkező dekrétumai mellett a Budai Krónika Rasdi nevű bűbájos nőről tudósító részét és a Váradi Regestrum 11 veneficáról (boszorka) és 3 maleficiumról beszámoló esetét említhetjük. Az 1279. évi budai zsinat kiátkozással sújtja a varázsló jövendőmondókat és mindazokat, akik egyházi szentségekből maleficiumot csinálnak. A Nagy Lajos király 1351. évi dekrétumához csatolva közölt esküminta szintén említést tesz a bűvösökről és bájosokról. (A nyelv később összevonta őket )

Mohács előtti történelmünkben a perek száma mai ismereteink szerint tizenkettő. Nádori törvényszék is ítélkezett boszorkányok felett Zala, Vas, Bereg és Szabolcs vármegyékben a 15. században. Pozsony vármegye ítélőszéke előtt zajlott Hideghethy Lőrinc özvegye Margit megrágalmazásának esete. Városi bíróságok hoztak törvényt a boszorkányok ellen Sopronban és Zágrábban.

A mohácsi vész utáni feltárt peres iratok száma megközelíti a kétezerötszázat. A magyarországi boszorkányüldözés tetőpontjait és hullámvölgyeit a gyanúba került személyek számával lehet szemléltetni. Az első jelentős üldözési tetőpontot a 15 éves háború boszorkányüldözésben lanyhább időszaka követte. A 17. század török háborúi, és a 17. század végén kibontakozó kuruc mozgalmak fegyveres konfliktusai után a Rákóczi-szabadságharc, fékezi a boszorkányüldöző kedvet.

A magyar boszorkányüldözésben bekövetkezett fordulat időpontja a 18 század közepére tehető. Ekkor jelentek meg Mária Terézia boszorkányüldözést tiltó rendeletei. A boszorkányüldözés 17–18. századi története azonban nem ért véget a boszorkányperek betiltásával. Tizenkilencedik századi forrásokból kiderül, hogy a hagyomány tovább élt Nyugat-, Közép- és Kelet-Európában egyaránt. Olyannyira, hogy átnyúlt a 20. századba is. A sajtóban megjelenő esetek az 1960-as évek végéig foglalkoztatták a közvéleményt. Ebben az időben inkább rágalmalmazási ügyekben szerepel boszorkányság, ugyanis az ezzel vádolt asszonyok pert indítottak azokkal szemben, akik boszorkánynak titulálták őket. 1906-ban Munkácson panaszoltak be egy asszonyt boszorkányság miatt. 1954-ben Szegeden, 1956-ban Orosházán, 1967-ben Gyöngyösön állították asszonyokról, hogy boszorkányságot követnek el, de ők pert indítottak a vádaskodók ellen, rágalmazás miatt, 1968-ban viszont egy ásotthalmi tanyán akartak elégetni egy boszorkányhírbe keveredett asszonyt, de ezt a jobbérzésű emberek megakadályozták.