Ki ülhet majd a botkormányhoz Irakban?

A szukban alig látni nőtSzabó Barnabás felvételeAmúgy Ammán palesztin szukjában, a szegény bazársoron ül, egy parányi játékterem „sofőrülésében”. A kasszánál Hamed foglal helyet. Üres tekintettel mered a gépek fölötti képernyőre, amelyen a jordániai tévé bemondója darálja az iraki híreket. – Szaddám nagy gazember volt, de Bush legalább akkora. Az arab föld az araboké. Ki hívta ezeket ide? – mondja a 21 éves Hamed. Barátja, Szaed, az inkább csak pólóingekre szakosodott szemközti „divatárubolt” eladója más véleményen van. – Az amerikaiak legalább megtették, amit meg kellett tenniük. Mi valójában másért haragszunk rájuk – ismeri el, Hamed vállára téve a karját.

Ez a „más” az izraeli–palesztin konfliktusban elfoglalt amerikai álláspont. A palesztinok szerint az USA folyamatosan és egyértelműen Izrael pártján van.

A szukban nem kétséges, hogy fontosabb, mi történik Ciszjordániában, mint Irakban. A Jordán túlpartján él a család. Hamed például Kelet-Jeruzsálemből, ahogy ő mondja: al-Kudszból való. Szaed pedig Tul-Karemből. Ha bent van a Cahal (az izraeli hadsereg), égnek a telefonvonalak a palesztin városok és Ammán között. Bagdad viszont kilencszáz kilométer innen, rokon ott egy szál se. Jordánia egy nagy szuk. Az 5,3 milliós hásemita királyság lakóinak durván a fele palesztin. Ammánban háromból kettő, a szukban pedig gyakorlatilag mindenki az. 1948-as (Izrael megalakulása) és az 1967-es (hatnapos háború) menekültek leszármazottai. Ittrekedtek. Csak „kifelé” arabok és (szunnita) muzulmánok, „befelé” palesztinok. Olyan nincs, hogy „jordániai” drukkoljon a vezető palesztin futballcsapatnak, amelynek egyébként immár a magyar Kiss László az edzője.

Két hete lényegében megdőlt a bagdadi rezsim. Az ammáni utca is végignézte a képsort, amelyen nagyot bólintott Szaddám Huszein. Vagy legalább a szoborba öntött hasonmása. Megbámulta az itteni fűszeres, a gumis, a pénzváltó, s újra meg újra megnézte az arab férfiélet színtere, a kávézó teljes közönsége is.

Péntekre, a „muzulmán vasárnapra” már csak az itteni irakiakat érdekli igazán Irak. Pár százezren lehetnek Jordániában. Megtudjuk, merre laknak a fővárosban az Irakból átjött síiták. Néhányan ráállnak egy beszélgetésre. Mind a heten húsz és negyven közötti férfiak. Nem csoda: a szukban alig látni nőt, az idősek pedig arányaiban elég kevesen vannak az arab társadalmakban. Ahogy előkerülnek a sámlik, s leülünk a kávézó elé, nagyobb tömeg gyűlik körénk, álló sorban. Öten voltak, majd egyszerre tízen-tizenöten lesznek. Az állók között egy-két szikrázó tekintet. Amint felfedjük kilétünket, egy idősebb férfi már rázza is az öklét. – Ti, európaiak elárultatok bennünket, odavetettetek az amerikaiaknak – harsogja. Erről megoszlanak a vélemények, az ülő sor feltűnően hallgat. A pincér-mindenes Jeallah! (szabad fordításban: „Na oszoljunk, emberek!”) felkiáltással küldi el a bámészkodókat, az ülő sorral – az irakiakkal – pedig a kávézó belsejébe vonulunk. – Ezek palesztinok voltak. Szaddám őket pénzzel támogatta. Mindig is kiálltak mellette – mondja egyikük, Ibrahim, aki Bagdadból való. Hozzáteszi: neki fogalma sincs, mennyi igaz a Szaddámról elterjedt hírekből. – Ő egy kép volt a falon. Mi meg éltünk. Az embargó (amelyet az ENSZ 1991-ben rendelt el) előtt jobban, majd egyre rosszabbul. Végül nyolc hónapja jöttem át, pénzt akartam keresni – meséli el a saját történetét. A többiek is hasonló háttérről számolnak be. Csak egyikük politikai menekült, a többi ötöt a gazdasági kényszer hozta át. Nemrég még haza is tudtak utalni a jövedelmükből, noha munkát csak feketén vállalhatnak, kevesebb pénzért, mint a helyiek. Most meg már beszélni sem tudnak a rokonokkal: a telefonvonalak Irak számos részén nem működnek.

Az apró termetű, kötött izomzatú Fajednek szerencséje van: tékvandóoktatóként helyezkedett el. Ő az egyetlen az alkalmi asztaltársaságban, aki nyíltan a most megbukó rezsim ellen van. Ahhoz azonban, hogy ezt nyíltan kimondja, megvárja, míg a többiek között épp vita alakul ki, s hatan beszélnek egyszerre. Az ő szavára így csak a tolmács és a riporter figyel. Bászrai, tehát déli. Britek foglalták el a várost, s ez szerinte teljesen rendben van így. A többiek szerint viszont az amerikaiaknak és a briteknek semmi keresnivalójuk Irakban, hosszú ideig meg főleg nem. – Csak a tudatlanok ujjonganak most az amerikai tankok körül. Sokan meg a zavarosban halásznak – ez a véleményvezérnek tűnő Huszein álláspontja. (Fajed ezúttal hallgat.) – Ki fogja most betartatni a rendet? Az elzavart rendőrök? – kérdi valaki, utalva a fosztogatásokról, a kezelhetetlen káoszról érkező hírekre.

Az iraki síták a Hasemija negyed kávézójábanA 32 éves Dzsamal Ibrahim az egyetlen, aki kettős névvel mutatkozik be. A társaság egyetlen politikai menekültje. Igazolványa van erről, meg is mutatja. Tanárképzőt végzett, majd a Dzsumhurija és a Thaune lapoknál dolgozott újságíróként. Nem politikai témákról írt, de egy idő után úgy érezte, „utazik rá” az államrendőrség. Ezért jött át. – Az iraki politika nagyon bonyolult. A kívülállók nem értik, ki mit akar, ki kire hallgat, ki mit, miért tesz – ez az álláspontja. Ehhez egy adalék, hogy miért mentek vissza sokan Jordániából a rendszer mellett harcolni, mások pedig miért nem. Egyes vallási vezetők dzsihádba, szent háborúba hívták a népet, míg mások nem. Az asztaltársaság egy bizonyos, Nedzsef városába való imámnak hisz, ő viszont hallgatott. Nem is ment közülük vissza senki. De ha nyugalom lesz otthon, mind hazamennek. Mint mondják, fogalmuk sincs, ki vezetheti majd Irakot.

A 27 éves Ammárral dohos alagsori lakásában találkozunk. Bagdadból való káldeus keresztény. (Irak lakosságának pár százaléka ilyen vallású.) Nyolc hónapja jött át, nagybátyjához akart eljutni Görögországba, de itt már nem kapott vízumot. Közgazdászként végzett a bagdadi egyetemen, itt számítógép-szereléssel foglalkozik. Azt mondja: nem politikai okokból jött el, bár a háború előestéjén a muzulmánok már szorongatták a keresztényeket, akik Ammár szerint most majd a bűnbakok lesznek. Az amerikai stílusban – baseballsapka, reklámpóló – öltözködő fiatalember úgy véli: az USA agressziót követett el országában. Állítja: átlagos családból való, de megfélemlítéssel soha nem találkozott. – És más vezetők talán tökéletesek? Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, az amerikaiak barátainál talán nem tüntetik el az embereket? – kérdez vissza a közbevetésre, hogy Szaddám talán mégiscsak diktátor volt. Ammár kifejti: Ahmed Chalabi, a londoni emigráns Iraki Nemzeti Kongresszus politikusa Jordániában és Irakban is körözött bankrabló, a brit főváros kuplerájainak ismert látogatója, aki az amerikaiaktól kapott pénzzel sem tud elszámolni. Tárik Aziz miniszterelnök-helyettes, a Szaddám-rezsim második embere – egyébként maga is káldeus keresztény – szerinte „nagyszerű ember”, Bush viszont nem keresztény. – Hanem mi? – kérdezzük. – Zsidó. Vagy legalábbis cionista érdekek megjelenítője – így Ammár, aki a lelkünkre köti: küldjük el ezt a cikket a Fehér Házba.

A New York utcáin száguldozó kisfiú vesztett. Game over – írja ki a gép. A játéknak vége. Más ülhet a botkormányhoz.

Ki lesz a következő?

Ammán, 2003. április