Kevesebb idő jut a „mamma” makarónijára

Eképpen ösztökéli egy hazatérőben lévő férfiú anyját vagy asszonyát, hogy mire felér, az asztalon már ott gőzölögjön a napi betevő makaróni. A felmérések szerint az olaszok csaknem fele mindenekelőtt a családdal és a barátokkal beszél a hordozható készüléken és a leggyakrabban a „famiglia” lelkét, a „mammát” hívja rajta.

A tipikus olasz család Magyarországon a klasszikus olasz filmekből „ismerős”. De vajon igazak-e még a nagy asztalt körbeülve makarónit faló, vendettázó és a kötélen száradó gatyák árnyékában tányérokat zúzó taljánokról alkotott, immár ötven-száz éves sztereotípiák? A közelmúlt felmérései azt mutatják, hogy igen is, meg nem is.

„Mamma mia!” – a nyomdafestéket eltűrő indulatszavak közül ma is ezek röppennek fel a leggyakrabban. Az olaszoknak, különösen a fiúknak, még mindig olyan erős az anyjukhoz kötődésük, mintha születésükkor a köldökzsinórt el sem vágták volna. Az Abacus közvélemény-kutató intézet szerint az északibb országokban elterjedt egyszemélyes háztartásokkal, a szinglimodellel ellentétben a 29 éves olasz férfiak 70 (!) százaléka még szüleivel él. A társadalmi méreteket öltött „mammone” (mama kedvence) – jelenséget csak részben magyarázza a magas a lakbér, az egyetemi tanulmányok elhúzódása, vagy az elhelyezkedési nehézség. Legalább ennyire fontos tényező az anyai kényeztetés, a mindennapi vasalt ing s a mindig teli hűtőszekrény. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagy átlagban a nők is csak 27 éves korukban hagyják el a szülői házat, és egyre inkább csak 30 esztendősen vállalnak gyereket. De ez már rég nem azért van, mert a lány csak az esküvő után szakadhat ki a zord atyai felügyelet alól. Az itáliai család a hatvanas-hetvenes évek lázadásai következtében liberalizálódott, és a benne élő nemzedékek úgy döntöttek, hogy továbbra is egymásra támaszkodnak, de most már szabad akaratukból.

A túlkoros gyermekeikről gondoskodó szülők időskori támaszaikat látják azokban, akikben a külső és külhoni szemlélő gyakran csak élősködőket lát.

Az olasz família túlélte a technikai robbanást és a promiszkuitás korát, s azután is egyben maradt, hogy a válás 1974-ben (!) végre szabaddá vált a katolikus Olaszországban is. Igaz, az állami statisztikai hivatal, az Istat adatai arról szólnak, hogy az emberek mintegy háromnegyede ma már egyre rövidítené azt a három évet, amely a boldogító „nem!” kimondásához ma még szükséges, ám a felbontott házasságok aránya még mindig itt a legalacsonyabb Európában.

Szociológusok szerint az a tény, hogy egy háztartásban kettő vagy több saját jövedelemmel rendelkező generáció él együtt, jelentős anyagi megtakarítással jár, ami sokak számára lehetővé teszi az autók folyamatos cseréjét, és a csillapíthatatlan éhségű szépségipar bőkezű etetését. A nem is olyan rég még koldusszegény Itáliában egy átlagfogyasztó évi háromezer eurót (mintegy 700 ezer forintot) fordít ruházkodásra, kétszer annyit, mint a többi EU-polgár.

Az elkényelmesedés, az újgazdaglét élvezete azonban fájdalmasan visszaüt az otthonokra: a „tipikus” olasz család jócskán összezsugorodott. A famíliák 71,3 százaléka ma már mindössze háromtagú, mert egy statisztikailag átlagos olasz nő életében mindössze 1,2 gyermeket szül – ami az egyik legalacsonyabb érték világon. Ha ez így megy tovább, 2030-ra az olaszok fele legalább hatvanéves lesz. Ez pedig egyenesen gazdasági romlással fenyeget.

Lehet, hogy a gyermekekkel való együttgügyögésre fordított idő tényleg lecsökkent, ám amit az olasz család még az állítólagos morális kimerülés közepette sem fog sohasem feladni, az a pereputtynak nyújtott protekció, a rokonok társadalmi érvényesülésének vagy puszta megélhetésének támogatása. A „hátszél” Olaszországban nem szégyen. „Ha dühös vagy, mert átutalásodat egy ordítóan ostoba banki tisztviselő végzi, vagy ha postaküldeményeddel egy feltűnően lassú, alkalmatlan de önelégült postás piszmog, csillapodj! Nem tehetsz semmit: őt oda „behelyezték“” – nyugtatgatott egyszer egy Dante és Mussolini országában nálam sokkal nagyobb rutinnal rendelkező kollégám.

Az olasz néplélek avatott búvára azt állítja, hogy a család saját értékei, és érdekei szerint határozza meg az állammal és a társadalmi intézményekkel való viszonyát. „Az olaszoknál a család iránti hűség az igazi hazafiság” – világít rá egy alapproblémára Barzini a The Italians szerzője. Elmagyarázza, hogy azok, akik a harctéren a nemzeti mundérban gyávák, a saját családjuk érdekében képesek lennének dacolni a halásos veszéllyel. Az író szerint a legtöbb olasz kettős mérce szerint él. Egyfelől a rokonok és barátok számára fenntartott erkölcsi kódexe a becsületre, a megbízhatóságra, és a nagylelkűségre épül. Másfelől pedig egy másik értékrend szerint, amely a kívülállókkal való együttélést szabályozza, hazudni-csalni nem nagy vétek.

A sajátjaival elnéző itáliai nemzetkép-festővel szemben Edward Banfield amerikai szociológus kíméletlenül fogalmaz: őszerinte éppen a család a legfőbb akadálya annak, hogy Olaszország olyan egységes, modern állammá váljon, amelynek állampolgárai tisztelik a törvényt.

Az olasz vállalatok 90 százaléka ma is családi kisvállalkozás, melyeknek zöme – ahogy arra az ország legnagyobb munkáltatója, a FIAT válsága is rávilágított – a globalizáció következtében egyre veszít versenyképességéből. A beruházásra és szövetségre hajló külföldi gazdasági tényezők pedig, egészen a közelmúltig, alig tudtak érvényesülni az Appennineken meghonosodott családi kapitalizmusban.

A derűlátó elemzők szerint ez a rejtélyes, gyakran az állammal is összejátszó rendszer a világgazdaság kényszerítő realitásainak hatására végre elmozdulhat a fair play felé. „Egyértelműen a családok Itáliája az igazi Itália, amely évszázadok tapasztaltából szűrődött le. Eközben a törvények és intézmények Itáliája egy hiedelem, egy olyan ország, amelyről az olaszok szeretik azt hinni, hogy volt vagy lesz, de tudják, hogy nem létezik” – adja meg a választ klasszikussá vált könyvében Luigi Barzini.

Róma, 2003. május