Két évvel „azután”

Most szeptember első hetének végén Oszama bin Laden, a Public Enemy Number One feltűnt az arab al-Dzsazira televízió képernyőjén. Fehér sziklákkal megszórt hegyoldalon sétált. Oldalán alvezére, Ajman al-Zavahiri, aki elmondta az évfordulós üzenetet: „Mint az oroszlán az ő zsákmányára, úgy csapjatok le az amerikaiakra, és Irak legyen az ő temetőjük.” Az Első Számú nem szólt semmit, csak ott volt. Két háború és két esztendő hajtóvadászata után. Ez a jelenlét volt az ő csúfondáros üzenete.

Szeptember tizenegyedikének reggelén nyolc óra negyvenhat percet mutattak a washingtoni órák, amikor Bush elnök Cheney alelnök társaságában megjelent a Fehér Ház gyepszőnyegén, hogy egyperces csenddel emlékezzen arra a pillanatra, amikor két esztendővel korábban, nyolc óra negyvenhat perckor az American Airlines 11-es járata neki száguldott New Yorkban a Világkereskedelmi Központ északi tornyának. Az idén szimbolikusan szerény és tompított volt a visszaemlékezés. Az egyperces tiszteletadó csenden kívül az elnök csak a Szent Jánosról elnevezett templomban ejtett néhány megemlékező szót „arról a szomorú és rettenetes napról”. Nem lehetett nem észre venni a különbséget: egy esztendővel ezelőtt Bush 14 órát töltött a terrortámadás színhelyein és zarándoklatát a Szabadság-szobor lábánál szónoklattal fejezte be. A Time évfordulós esszéje szerint jó oka volt a két megemlékezés hőfoka közötti különbségnek: „Bush 2003 szeptemberében arra kényszerült, hogy szembenézzen a maga elé állított elképesztő feladat realitásaival. Ebben a hónapban kellett felismernie, hogy az bonyolultabb, zavarosabb és nehezebb próbatételt jelent, mint valaha is képzelte.”

BAGDADON ÁT JERUZSÁLEMBE?

A két esztendővel ezelőtti szeptember tragédiájának szervezője nyugodtan sétál egy ismeretlen hegyoldalon, miközben a gaztette nyomán meghirdetett terrorizmus elleni harc csak éppen a terrort nem fékezte meg. Hozott viszont két háborút (Afganisztán és Irak); hozott egy „útitervet”, amely meghatározta volna az Izrael és a palesztinok közötti konfliktus megoldásának főbb állomásait. Az eredeti feltételezés az volt, hogy a második, Irak elleni háború győzelmes befejezése óvatosságra inti majd a palesztin mozgalmat támogató iszlám államokat. ĺgy fokozatosan kialakulnak az egész hatalmas közel- és közép-keleti régióban egy „Pax Americana” körvonalai. Ezt fejezte ki az a jelszó, hogy „Bagdadon keresztül vezet az út Jeruzsálem felé”.

A feltétel azonban nem teljesült. A győzelem után a megszálló katonai erők ellen indított támadások egyre szervezettebbekké váltak. Sem a katonaság, sem a politikai konszolidációért felelős amerikai vezetésű helytartótanács nem tudott megbirkózni a helyzettel. A nagy stratégiai terv iraki ága vakvágányra futott. ĺgy elmaradt az a megfélemlítő, a radikális iszlám erőket óvatosságra, visszahúzódásra késztető sokkhatás is, amely a másik ágon az útitervet a siker reményével elindíthatta volna. Ez a kettős kudarc kényszeríttette ki már a hónap első napjaiban a Fehér Ház látványos külpolitikai fordulatát. A Bush által irányított adminisztráció, amelynek a magatartását az iraki válság kezdete óta az egyoldalú, unilateralista cselekvés arroganciája jellemezte, most stílust változtatott. Szeptember 7-én az elnök felszólította korábban jószerével semmibe vett partnereit, hogy „bármilyen múltbeli nézeteltéréseik” voltak is Washingtonnal, most vállaljanak nagyobb szerepet abban, hogy Irak „szabad és demokratikus országgá váljék”. A fordulat nyomán Powell amerikai külügyminiszter bejelentette: határozati javaslatot terjesztenek a Biztonsági Tanács elé, amely lehetővé tenné egy ENSZ által jóváhagyott többnemzetiségű haderő megjelenését Irakban, feltéve, hogy ez az ENSZ-erő amerikai parancsnokság alá kerül. A vita még javában tart. De minthogy az iraki válság, majd a háború hónapjai alatt éppen az ENSZ távoltartása, a politikai akciók és hadműveletek egyoldalú irányításának megszerzése volt az amerikai törekvések lényege, ez a javaslat felért egy vallomással. Mint egy amerikai publicista fogalmazott: „A magányos texasi ranger vonakodó multilaterálissá szelídült. Bush bevallotta, hogy segítségre van szüksége. Ez az új realitás, amelybe beleütközött.” Ettől a szeptembertől kezdve az a sorsdöntő kérdés, hogy Bush csapata hajlandó-e lezárni az amerikai politikatörténet egy rövid, de veszélyes helyzetet teremtő szakaszát.

RANDEVÚ A VALÓSÁGGAL

A Clinton-korszak külügyminisztere, Albright asszony a Foreign Affairs hasábjain megjelent szeptemberi tanulmányában ezt a szakaszt így jellemzi: „A Bush-adminisztráció a megelőző háború doktrínájával azt érte el, hogy a világ az Irak elleni háborút nem úgy tekintette mint elfogadott alapelvek alkalmazását, hanem mint csak az Egyesült Államok által felhasználható teljesen új alapelvek összességét. Ennek nem kellett volna így történnie... Ha Gore lett volna az elnök, nem itt tartanánk... A Bush-adminisztráció viszont azt a benyomást keltette, hogy nem törődik azzal, mit gondolnak mások. Ebbe belevásott a világ foga.”

2003 hátralevő hónapjai és az egész jövő esztendő arról szól majd, hogy miképpen alakul a Bush-adminisztráció „randevúja a valósággal.” Pontosabban: hogy miképpen alakul elkeseredett alkudozása a valóságról. Irak ügyében ugyanis a legfontosabb partnereket, Francia-, Német- és Oroszországot nem elégíti ki az eredeti amerikai javaslat, amely nemcsak a majdani esetleges ENSZ haderő felett parancsnokságot, hanem az Irak sorsa feletti politikai irányítást is meg akarja tartani. A pozícióharc igazi tétje éppen ez: a politikai ellenőrzés mechanizmusa. Francia-, Német- és Oroszország azt igénylik, hogy a főhatalom gyakorlását Washington adja át az ENSZ-nek. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy az Ideiglenes Koalíciós Hatóság (Coalition Provisional Authority, CPA) vezetője, Paul Bremer, a jelenlegi amerikai helytartó ne a washingtoni kormánynak legyen felelős, hanem az ENSZ Biztonsági Tanácsának.

DIPLOMÁCIAI BALETT

Az alkudozás legutóbbi állomása Bush elnök találkozósorozata volt Chirac francia elnökkel és Schröder német kancellárral, majd Putyin orosz elnökkel. Ezek felejthető retorikai fordulatokat hoztak, de érzékelhető változást nem. A kapcsolatok állapotát csak protokolláris különbségek és „testbeszéd” jelezte. A Washington– Párizs–Berlin háromszögben tovább lüktető bizalmatlanságot és feszültséget mutatta, hogy Bush nem a Fehér Házban, hanem New Yorkban, az ENSZ közgyűlésének „peremén” tárgyalt Schröderrel és Chiraccal, Putyint viszont Camp Davidbe, az intim elnöki tusculanumba invitálta. Schröder ENSZ-felszólalását meghallgatta, Chirac beszédét nem. Az egész diplomáciai balett azt fejezte ki, hogy érvényes Condoleezza Rice, nemzetbiztonsági főtanácsadó híres szentenciája, hogy a „franciákat büntetni kell, a németeket közömbösíteni és az oroszokat megbékíteni”. Ez a taktikai séma akkor született, amikor még tartott Washingtonban a győzelmi eufória és fel sem merült az unilateralista kurzus felülvizsgálatának kényszere. Továbbélése arra utal, hogy Bush csapata csak vonakodva és ma még csak nyilatkozatok, szavak szintjén engedelmeskedik ennek kényszernek. A Rice-definíció továbbélésének racionális magyarázata az, hogy a franciák képviselik a legradikálisabb ellenvéleményt. Szerintük a Bremer-hatóság trónfosztása után a lehető leggyorsabban át kell adni az irányítást egy ideiglenes iraki kormánynak. Ezt a francia elnök szerint már november végéig meg lehetne valósítani, majd tavasszal Irakban választásokat tartani.

A francia megközelítés elgondolkoztató és oka rejtélyes. Hiszen abban Washingtonnak minden bizonnyal igaza van, hogy a jelenlegi kaotikus iraki helyzetben egy ilyen, szinte brutálisan gyors változás következményei kiszámíthatatlanok. Azt sem tudhatja senki, milyen erőket dobna hatalomra egy jövő tavaszi iraki választás. A franciák és Chirac viselkedéséből némi képzelőerővel igen messzemenő következtetéseket is le lehetne vonni. Dominique de Villepin francia külügyminiszter véleménye mögött („Ne legyen semmi félreértés. Most két világszemlélet között kell választani.”) Felfedezhető például az a meggyőződés, hogy az iraki politikai mechanizmus átépítésének vitájának hátterében világnézeti és ideológiai súlyú ellentétek is húzódnak.

ELVEK HÁBORÚJA

Ezt igazolja az amerikai adminisztráción belüli, eddig többé-kevésbé rejtett vagy elfojtott ellentétek nyíltabb megjelenése. Mindenekelőtt: ami most szeptemberben történt (a bizonytalan végkimeneteltől függetlenül) azt jelenti, hogy a Powell tábornok által vezetett külügyminisztérium megnyert egy fontos csatát a Pentagonnal és Rumsfeld védelmi miniszterrel szemben. Ha személyi szintjére szállítjuk le az iraki válság és háború történetét, akkor azt kell mondani, hogy ez Rumsfeld és az általa hevesen képviselt unilateralizmus háborúja volt. Powell viszont a partnerországokhoz és az ENSZ-hez fűződő kapcsolatok megóvásának, a multilateralizmusnak az embere. Ennek a csatanyerésnek a következménye, hogy szeptember vége felé először vetődött fel az amerikai külpolitikát sokak szerint túszul ejtő neokonzervatív áramlat befolyásának gyengülése. (Még Rumsfeld helyzetének megingásáról is megjelentek kombinációk. A „szerényebb” hírek arról beszéltek, hogy netán a Pentagon második embere és a neokonzervatívok vezéralakja, Wolfowitz, vagy a harmadik ember, Douglas Feith lenne a csatavesztés áldozata.) Ezeknek a feltevéseknek a forrása részben a professzionális katonai elit. A vezérkart régóta irritálta Rumsfeld lekezelő modora és durvasága, meg a neokonzervatívok szakmai katonai szempontokat ideológiai meggondolások alá rendelő irányítási módszere. A Washington Post információi szerint emiatt a vezérkari főnökök tanácsának elnöke, Richard Myers tábornok és a központi hadsereg-parancsnokság új vezetője, John Abizaid tábornok erőteljesen igényelte és ösztönözte Bush szeptemberi kényszerű fordulatát.

A „Bagdadon keresztül vezet az út Jeruzsálem felé” koncepció makacs követése hozzájárult a kettős kudarchoz. Csaknem biztos azonban, hogy az izraeli–palesztin konfliktus megoldása felé az sem nyitotta volna meg az utat, ha netán Irakban minden a Rumsfeld-modell szerint történik és Bush nem kényszerül politikai fordulatra. Kezdettől fogva annak a gondolati iskolának volt igaza, amelyet a hatalmi apparátuson kívül elhelyezkedő szakértők, politológusok és néhány kiemelkedő amerikai publicista képviselt, s amely éppen fordítva látta a fontossági sorrendet. Meggyőződésük volt, hogy az út Jeruzsálemből vezet – méghozzá nemcsak Bagdad, hanem Damaszkusz, sőt esetleg Teherán felé is.

PALESZTIN ÁLLAMOT, DE MENNYIÉRT?

Ennek a felfogásnak az érvrendszere viszonylag egyszerű volt és tényekre támaszkodott. Mindenekelőtt arra, hogy a rendkívül heterogén, a parlamenti demokráciát elvető és mindmáig csak az önkényuralom különböző típusait produkáló iszlám országokat egyetlen kérdésben lehet azonnali és azonos állásfoglalásra bírni: az Izrael-ellenességben. (Albright: „Külügyminiszter koromban egy sor arab állam vezetőivel tárgyaltam. Mindegyik feltétel nélkül elítélte és megvetendőnek tartotta a terrort, kivéve azt a területet, ahol azt leginkább rutinszerűen gyakorolják: Izraellel szemben és magában Izraelben.”)

A világpolitikai gyakorlat mindig számolt azzal, hogy a palesztin állam megteremtésének racionális követelése mögött arab és iszlám oldalról az izraeli állam „megszüntetésének” szándéka vagy legalábbis vágya rejtőzik. Ennek jellegzetes bizonyítéka, hogy évtizedek óta mindmáig így szól a hivatalos fogalmazás: biztosítani kell „a palesztin állam létrehozását és Izrael állami létének sérthetetlenségét”. Ez a formula életben maradt Sztálintól Putyinig és Trumantól Bushig, jelezvén, hogy ebben a vonatkozásban nemcsak arról van szó, amiről nyilvánosan szó van. A két szemben álló félre nehezedő potenciális veszélyek és kockázatok aránytalansága egyrészt morálisan megosztja a világpolitika főszereplőit, másrészt hozzájárul ahhoz, hogy ezt a konfliktust sokan megoldhatatlannak tekintsék. ĺgy az összes résztvevőre rátelepszik a frusztrációval vegyes bizonytalanság érzése. Ugyanakkor ennek az éremnek is van másik oldala. Ha nem is a szó ideális értelmében vett megoldást, hanem egy mindenki által elfogadott kompromiszszumot ki lehetne kiharcolni, az megindíthatna egy – igaz kockázatos – politikai és társadalmi átalakulást előbb a frontországokban (Jordánia, Libanon és Szíria) és később talán az egész régióban. Könnyű mindezt utópiának nyilvánítani – de nincs bizonyíték arra, hogy mi történt volna, ha Washington nem Bagdadból akar Jeruzsálembe menni, hanem Jeruzsálemből Bagdadba. Arra viszont nagyon is van bizonyíték, hogy a bagdadi kudarc hogyan hatott az izraeli–palesztin konfliktusra. Egy nappal azelőtt, hogy Bush elmondta fordulatot jelentő beszédét, az „Amerika emberének” tartott Mahmud Abbasz palesztin miniszterelnök kénytelen volt lemondani. Arafat palesztin elnök ugyanis, aki régóta a kiegyezést akadályozó politikai torlasz szerepét játszotta, felismerte: Bush Irakban kényszerhelyzetbe került, és ez neki, Arafatnak esélyt ad arra, hogy meghiúsítsa azt a washingtoni törekvést, amely ki akarta rekeszteni őt az útiterv végrehajtásából. Ezért nem volt hajlandó megosztani a tényleges hatalmat. Továbbra is saját parancsnoksága alatt tartotta a palesztin fegyveres erőket. Ezzel megfosztotta az új miniszterelnököt attól a fizikai lehetőségtől, hogy megfékezze a terrorszervezeteket. ĺgy nem teljesült az útiterv alapkövetelése a palesztin oldalon, ami ürügyet szolgáltatott arra, hogy az izraeli oldal se kezdje meg (például) a megszállt területeken létesített izraeli telepek következetes felszámolását.

ARAFATOT, ÉLVE VAGY HOLTAN

Órákkal Arafat „diadala”, Abbasz lemondatása után az izraeli hadsereg merényletet kísérelt meg (eredménytelenül) a legfontosabb terrorszervezet, a Hamasz szellemi vezetője, Jaszin sejk ellen. Szeptember 9-én, két nappal a Bush beszéd után a Hamasz terroristái két összehangolt merényletben tizenöt izraelit öltek meg. Újabb négy nap múlva az izraeli kormány közölte, hogy „az általa kiválasztott idő-pontban és módon eltávolítja Arafatot”. A döntést általános nemzetközi elutasítás fogadta (Powell Bagdadban: „Az Egyesült Államok nem támogatja sem Arafat kiutasítását, sem megölését, és az izraeli kormány ezt tudja”). A visszhang jelezte, hogy az izraeli kormány enyhén szólva „túlreagálta” Abbasz lemondásának következményeit. Az Arafat-hadművelet hullámai a Biztonsági Tanácsig és az ENSZ közgyűléséig csaptak. A palesztin terror és az izraeli megtorlás automatizmusának fellángolásával párosulva ez jó időre lesöpörte a napirendről az útitervet.

A világ nagy árat fizet azért, mert Bush és emberei makacsul ragaszkodtak ahhoz a tévedéshez, hogy Jeruzsálembe Bagdadon keresztül vezet a járható út. De a valóság Washingtonban is benyújtotta a számlát: kiderült, hogy Bagdadból talán még a Fehér Házba sem lehet egykönynyen eljutni. Mióta két esztendeje az Első Számú Közellenség szervezete a nagy merényletet végrehajtotta, Bush és a republikánus jobbszárny a győzelem biztos tudatában tekinthetett a 2004. novemberi elnökválasztás elé. A támadás sokkjának hatására az amerikai szavazópolgárok óriási többsége az elnök által meghirdetett terrorizmus elleni harcot az ország belső biztonságáért folytatott küzdelemként fogadta és értékelte. Ugyanez a sokk azonban hozott jó néhány szabadságjogokat korlátozó intézkedést, a külpolitikában pedig a megelőző háború doktrínáját és az egyoldalú cselekvés arroganciáját. Mindez balra lökte a demokrata pártot, miközben a tömeg – az, amelyet Nixon elnök valaha „csendes többségnek” nevezett – továbbra is Bush támogatóinak táborában maradt.

Kilenc pályázó vetélkedik a demokrata elnökjelöltségért. A legesélyesebb, Howard Dean, Vermont állam kormányzója, olyan elkötelezett és heves kritikusa Bush egész külpolitikájának, hogy a demokrata párt centrumát aggodalom gyötörte a McGovern-szindróma megismétlő-dése miatt. McGovern szenátor, a demokraták liberális szárnyának vezetője elnökjelöltként hasonló élességgel lépett fel 1972-ben a vietnami háború ellen. A választáson Nixon a „csendes többség” segítségével mégis katasztrofális vereséget mért rá. A demokrata párt centrista főáramlatát képviselő vezetői tanács (Democratic Leadership Council) szeptember derekán riadót fújt, elkerülendő egy második McGovern-esetet. A hónap végén meg is jelent a színen Wesley Clark négycsillagos tábornok, a NATO európai erőinek volt főparancsnoka, aki a Clinton-korszak Milosevicset megdöntő balkáni „humanitárius intervencióját” vezényelte. A tábornok járatlan ugyan belpolitikai és gazdasági ügyekben. Viszont annak a reménységnek a jelképe, hogy ki lehet emelni a reménytelenül balra csúszott demokrata pártot még mindig vesztes helyzetéből.

Ez a játszma csak most kezdődik. Az ötcsillagos Eisenhower tábornok republikánusként jutott a Fehér Házba. Most először történik meg, hogy egy eleven (négycsillagos) tábornok a demokrata párt pályázójaként nyújtja ki a kezét az Ovális Iroda felé. Ez önmagában is elég ahhoz, hogy új helyzetet teremtsen az amerikai belpolitikában.