Van a méhesemben egy szalmadívány. Mikor a napóra igen fekete vonással mutatja a délutáni időt, oda szoktam leheverni, és olvasgatni vagy szenderegni. Mert olvasni is jó, meg aludni is jó.
Kék pille
Most a néhai jó Szalárdi János Siralmas Magyar Krónikája van a kezemben. De se nem olvasom, se nem alhatnám. Csak üldögélek a szalmadívány sarkán, és a fejemet a kezemre támasztva elmélázva nézem az ajtó felé ereszkedő diófa lombjain át a kertemet.
Micsoda sokadalma ez itt az életnek!
Nincs a földön egy tenyérnyi térség, amelyen valami növény meg ne vetette volna a lábát. Ezernyi ezer rejtelmes élet emeli itt az ég felé a leveleit, meg a virágait. Táplálkoznak a földből. Isszák a harmatot. Várják a napot reggel, az éjjeli árnyékot este. Az ágak meg a levelek érintik, takarják, nézik egymást. A virágok ide-oda fordítják a fejüket, hajladoznak, mint a susogó leányok. Egy lilaszínű bájos mákvirág, mintha valamit keresne a földön. Egy liliom, mintha a szilvafára nézne. És a borsóvirágok erre-arra hunyorgató mosolygó szemek. Mindezek között pedig ezernyi ezer más élet rejtőzik: csigabigák, akik föl-fölágaskodnak egy-egy levélre: végigsétálnak a cukorborsó karóján és jobbra-balra gukkerozzák a kert világát. A rózsabokrokon gyönge kis aranyszemű levelészek halványzöld tüllruhában. A ribizlibokrokon gömbölyű kis katicabogarak. Szanaszét meg ide-oda vitorlázó pillangók, akik életének úri mivolta abból is kitetszik, hogy soha egyenes irányban nem szállanak, hanem csak ötlet szerint ki meg be, egyik virágcsárdából a másikba, és mindennap lerészegednek.
Mennyi élet!
És mindnek van gondolata, vágya, akarata, vidámsága vagy szomorúsága. Mind családos életet él, szeretkezik, haragoskodik és alszik éppúgy, mint az ember.
A méhes deszkáján egy kis nefelejcsszín-kék pillangó jelent meg. Ismerem ezt a pillangófélét: a lycaenák bájos családjából való. Mikor a nap már lehajlóban van, ott rajzanak az erdő tisztásain, meg a kaszálatlan réteken, a láncvirág fehér pehelygolyói fölött. Néha egy-egy csoport összegomolyodik a virágok fölött, és mint valami kék labda forog föl- és leszállva a levegőben.
Mi ezeknek az életük?
Csupa gondtalanság, játék és vidámság.
A kis pillangóról Bozóki Ilonka jutott az eszembe, az én kis kékszemű, kékruhájú tanítványom. Ilonka is a mezőn él, a pitypangok, temondádfüvek, harangvirágok és kikericsek között, mert libapásztor. Kedves kis fehérarcú gyermek. Napestig dalol meg röpköd a mezőn. A minap, hogy a kőhídon megállottam, ott láttam őt a fű között. A fűzbokor árnyékában ült és egy bodzafadarabra öltögetett rongyokat. A fadarabból baba lesz, a rongyokból selyemviganó. Aztán a fadarabot odaszorítja ahhoz az együgyű kis szívéhez. Szereti. Mert a szívnek szeretnie kell, ha rongy, ha fadarab!
Csöndesen álltam ott, mégis megérzett. Az ember megérzi hátulról is, ha nézik. Fölugrott és hozzám futott. Átölelte a két lábamat, én pedig megsimogattam.
– Tudok még mindent – szólt a kezemet fogva –, kérdezzen.
– Hát mondd meg, miért teremtett téged a Jóisten?
És a kis leány az iskolai éneklő hangon felelte:
– Azért, hogy őt megismerjem, szeressem, neki szolgáljak és üdvözüljek.
A szeme szinte könnybe lábadt a boldogságtól, hogy nekem felelni tudott.
Aztán megmutatta a babáját.
A babához adtam egy piros selyempántlikát. Ami a könyvemben hevert, meg kifaragtam a baba fejét.
Mondom, így eszembe jutott a kis Bozóki Ilona, mikor a kékpillangó felém lebegett és leszállott egy rézszögre, éppen a macskám feje elé. A macskám ott aludt a napon. Szinte szétfolyva feküdt ott féloldalt, elnyújtva mind a négy lábát.
Most azonban, hogy a pillangó odaröppent, megmozdult és az egyik lábával rákapott. Azután lomha mozdulattal visszavonta a lábát; a szemeivel hunyorgott, megszagolta és tovább aludt.
A pillangó pedig ottmaradt szétesett szárnyakkal, mint két kék virágszirom. Soha többé nem látja ez a virágok országát, nem kereng a napon az ő kis testvéreivel.
Volt.
Nincs.
Mi célja lehetett vele a teremtésnek, hogy életet adott neki, átdajkálta éveken keresztül a hernyó meg a bábalakon, aztán pompás kék bársonyszárnyakkal csinosította föl és a virágok illatos világába tette lakónak, s végül egy nagyobb állat egyetlen vad mozdulatának engedte áldozatul.
Arra gondoltam, hogy megütöm a macskát.
De minek?
A természet gyilkossá nevelte, s csupán bennem kiáltott föl az igazság hangja megtorlásért.
Szerencséje volt mégis a macskának, hogy a kertajtó megzördülése elfordította tőle a figyelmemet.
Ki jön?
Egy ünnepi ruhába öltözött, sovány kis parasztasszony.
Egyenesen a méhes felé tart. Félrehárítja az útba hajló almaágakat. Most megismerem: Bozókiné, az Ilonka édesanyja. Sír. Temetést jelent?
– Ki halt meg, lelkem?
– A kislányom.
– Ilonka?
– Az.
– Mi baja volt? Mi érte?
– Torokgyík.
Leült a deszkára, és nagy fehér zsebkendőjébe takarta el az arcát.
A macskám már eltűnt onnan. Nekem mégis úgy rémlett, mintha a fák árnyékában egy másik hunyorgó szemű óriás fekete szellem-macska lebegne el, ahogy a ragadozók szoktak: lomhán és nesztelenül.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.