Kedves Barátaim!

Nagyon nehéz lenne elmesélni mindazt, amit ott láttam, tapasztaltam. Hatalmas sártengerben nagyon szerény kis házikók, rengeteg csillogó szemű, magyarul is szépen tudó kisgyerek. Vannak olyan falvak, ahol az egyik román tanár azt mondta, hogy ő 24 éve tanít ott, de eddig egyetlen gyerek se ment a kilencedik osztályba, a városba tovább tanulni. Képzeljétek el azt a közösséget, ahol senkinek sincs még inasiskolája sem, nemhogy érettségije vagy főiskolája. Az egyik román római katolikus pappal beszélgettem, aki nagyon szívélyesen fogadott, de azt is elmondta, hogy a katolikus falvak nagyon el vannak felejtve, nyomorítva, a hatóságok részéről. Sajnos Románia más vidékeihez viszonyítva nagyságrendekkel nagyobb a csángó falvakban a szegénység, az elmaradottság. Sajnos gyakorlatilag ezekben a falvakban nincs egy gramm aszfalt, egy négyzetméter sánc, jóformán nincs közvilágítás, nincs semmilyen állami beruházás. Viccesen szoktam mondani, hogy Erdélyben az utak minőségéből meg lehet állapítani, hogy az adott vidéken mennyi magyar él. E képlet szerint, a csángó falvakban rengeteg magyar él, mert hihetetlenül rosszak az utak. Az emberek kizárólag a mezőgazdaságból élnek, és a mezőn szinte mindent kézzel végeznek el. Talán egyetlen kitörési lehetősége a fiataloknak az egyházi szolgálat vagy az, hogy elmennek külföldre segédmunkásnak.

Miért kacag a másik szemem? Olyan fiatal értelmiségiekkel találkoztam, akik gyakorlatilag Isten nevében olyan munkát vállalnak nap mind nap, amelyet csak a középkorban élt misszionáriusok vállaltak fel. Munkájukat látva szívemet eltöltötte az öröm, a remény és a büszkeség. Úgy érzem, hogy míg ilyen lányai és fiai vannak a mi népünknek, addig biztos, hogy van jövője nemzetünknek. Ők ott, Moldvában szeretetből, középkori körülmények között, sokszor mindennapos zaklatások közepette, szinte segédeszközök nélkül végzik a nemzetmentés csodaszép munkáját. Kacag a szemem, mert Csíkfalvában, ahol mi is besegítünk, két hét alatt 40 gyermek iratkozott be a magyar tanfolyamra. Két héttel ezelőtt még semmi sem volt, s most kacagó szemű vidám gyermekek fogadtak ragyogó arccal. Érzem, hogy Moldva száraz erdő, hatalmas tüzet lehet ott rakni.

Milyen elhatározások körvonalazódtak bennem?

Moldvai csángó testvéreim évszázadokon keresztül 150-200 km-t gyalogoltak a Gyimesi-szoroson keresztül, hogy részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Egyetlen szál, ami őket Erdélyhez köti, az a Csíksomlyói Mária, vagy ahogyan ők mondják, a Babba Mária... Hazafelé ültem a buszban, néztem a tájat, ahol oly sokszor zarándokoltak ezek az egyszerű emberek, és kicsordultak a könnyeim... Még nem tudom pontosan, hogy mit kér az Isten tőlem, de határozottan érzem, hogy létre kell hoznunk egy jogi személyt, egy alapítványt, mely a Babba Mária nevében felvállalja, és összefogja a magyarul tovább tanulni akaró csángó gyermekeket. Számukra iskolát, kollégiumot kell létesítenünk.

A tanítók összeszámolták, hogy hány csángó gyerek szeretne nyolc osztály után magyar nyelven továbbtanulni. Ezek a gyerekek mindent román nyelven tanultak mostanáig, két-három éve heti két órájuk van magyarul. Negyvenen jelentkeztek 4-5 faluból. A tanáraik szerint segítséggel képesek lennének átállni a magyar nyelvre. Óriási kihívás! Úgy néz ki, hogy tanári kar lenne. Igazából épületre volna szükség, olyanra, mely mellett kollégiumot is ki lehetne alakítani.

Szeretettel kérlek, imádkozzatok, segítsetek tisztán látni, meglátni Isten teremtő akaratát.

Kisebb testvéri szeretettel:

B. Csaba atya [email protected]

40-744- 625131