Karadzsicsot nem is látták a környéken

Amikor a kelet-boszniai település, Ustikolina főutcáján elhangzik „a fenn bujkáló” személy – Radovan Karadzsics – neve, a közeli kávéház tulajdonosa, Gluhacsevics Zaim is bekapcsolódik a beszélgetésbe. A jól fésült, sötét öltönyös, csokornyakkendős ember kertelés nélkül rávágja: a háborús bűnök és népirtás miatt keresett boszniai szerb exelnöknek a hágai ENSZ-törvényszék előtt a helye. Valakinek felelni kell azokért a borzalmakért és szenvedésért, ami a boszniai háborúban ránk, bosnyákokra szakadt – fűzi hozzá.

Bár az 1992 és 1995 között dúló boszniai háborút lezáró daytoni békemegállapodást csaknem hét éve aláírták, a háború nyoma mindenütt felfedezhető: sok a megrongált, lerombolt ház, a menekült, a hadirokkant és az aknamező. Az ország két részre (entitásra) oszlik: a Szerb Köztársaságra és a Bosznia-Hercegovina Föderációra, amelyeknek elvben egységes egészet kellene alkotniuk. A gyakorlat mást mutat: mind a szerbeknek, mind a föderációban élő bosnyákoknak és horvátoknak külön törvénykezésük, rendőrségük, közigazgatásuk és hadseregük van.

A Drina partján fekvő (mozlim bosnyák többségű) Ustikolinában többen arról győzködnek, hogy lassan, de oldódik a feszültség a bosnyákok és a városkát, illetve a közeli Gorazsdét korábban évekig ostromló szerbek között.

– A bűnösöknek azért felelniük kell, nekünk meg egymással kell élnünk. A szemközti házban is szerb lakik – bök a mutatóujjával az ustikolinai főút túloldalán magasló piros téglás épületre a csevegésbe bekapcsolódó Szafet. Az ötvenes éveiben járó, megőszült ember ugyancsak elárulja, hogy ő is a bosnyákok oldalán harcolt, és újabban éberen figyeli a boszniai békeerők (SFOR) helikoptereit, amelyek a településtől délkeletre – Focsa, de főleg Celebicsi falu környékén – intenzív felderítéseket végeznek a Szerb Köztársaságban. Szafet magabiztosan állítja: Karadzsics a Celebicsit övező hegyekben, sűrű erdőkben rejtőzködik.

– Őszre horogra akad, októberben már a börtönben fog csücsülni – vázolja a közeljövőt.

A néhány tucat házból álló Celebicsi a boszniai–montenegrói határ mentén fekszik, mintegy 70 kilométerre délkeletre Szarajevótól. Focsából, vagy ahogyan a szerbek nevezik, Szrbinjéből egy elhanyagolt, milliónyi kátyúval szabdalt, meredek hegyi úton jutunk Celebicsibe. A tengerszint felett 1150 méterre fekvő falut kecskepásztorok és juhászok segítségével találjuk meg. Készségesen mutatják az utat, amelyen legutóbb augusztus derekán vonultak végig az SFOR páncélozott járművei, német katonákkal és helikopterek kíséretében.

Karadzsicsot keresték. Nem először, de ezúttal is sikertelenül. Homokzsákokkal és szögesdróttal védett lőállásokat építettek ki a faluban. Az egyik gépfegyverállást Zsivanovics Sztanica elhanyagolt kertjében állították fel. Miután az idős nő megmutatja a volt géppuskafészek helyét, kávéra invitál, nemkülönben szomszédasszonya, a 80 éves Popovics Mileva, aki harciasan bizonygatja: senkitől sem fél. Ácsbaltával jár, a szerszámtól (fegyvertől?) ritkán válik meg, még a kecskelegeltetésre is magával viszi.

– Épp most mentek el. Nem találtak itt semmit és senkit. Februárban csaptak le először a falura. Akkor bezúzták a templom bejáratát, nálam is betörték az ajtót. – Amikor legutóbb itt jártak, már illedelmesebbek voltak, nem romboltak, de azért alaposan kifaggattak, és a személyi igazolványt is elkérték – ecseteli fennhangon és villámokat szóró szemekkel a sikertelen akciók részleteit Brkovics Tomana, a helyi vegyeskereskedés tulajdonos eladója. Parányi üzletében a magyarországi Coca-Colától kezdve, a horvát csokoládéig, lisztig, Boszniában készült lábbeliig, sokféle áru kapható. A pult előtt a két helybeli tanító, valamivel arrébb, a mázsa melletti sarokban kék egyenruhás rendőr múlatja az időt egy-egy vajdasági sör – Jelen pivo – mellett.

Miközben a rendőr mélyeket hallgat, Tomana hadarja az augusztusi SFOR-akció részleteit és találkozását az idegen katonákkal, akiknek miután megmondta, hogy gombászni megy az erdőbe, tréfálkozva még azt is elárulta, hogy „Raso bizony nagyon szereti a vargányát, ha jól elkészítem neki”. Csak így, becenevén utal az 57 éves Karadzsics étkezési titkára, mert a volt boszniai szerb vezérnek Celebicsiben még mindig töretlen a népszerűsége, nemzeti hősként tisztelik, „államférfiúi” nagysága pedig a környező hegyekével vetekszik.

Amikor Tomana azt kezdi fejtegetni, hogy Raso, a „mi vezérünk és a hősünk”, helyeslően bólogatni kezd a két korosodó helybeli tanár is: a tréningruhás Milko Todovics és a szófukar Milko Vrana, akik összesen mintegy húsz általános iskolást oktatnak a falu központjában legalább száz diák számára épített hatalmas iskolában. Todovics tanító hasonlattal támasztja alá a „szerbek igazát”, amelynek egy a lényege: – Ahogy a magyarok tisztelik Kossuthot, mint egykori vezérüket, mi ugyanúgy tiszteljük és szeretjük Rasót. Az SFOR-t már-már szitokszóként használja, és azt bizonygatja, hogy ősztől a rossz diákjait fogja velük riogatni. A rendőr ugyan továbbra is mélyen hallgat, de a kis társaság minden tagja egyetért: semmi pénzért el nem árulnák Karadzsicsot, akit – mint egybehangzóan állítják – nem is látták a környéken.

A háborús bűnös kifejezés senki szájából el nem hangzik. Utalás sem történik a szerbek és volt vezéreik szerepvállalására a kilencvenes évek délszláv vérzivatarában. Váratlanul a celebicsi rendőr nyelve is megoldódik. Értetlenül panaszolja, hogy Szarajevóban, egy nappal korábban lejátszott Jugoszlávia–Bosznia válogatott labdarúgó-mérkőzés után a helyi drukkerek néhol barikádot emeltek az utakon és az autókban szerbeket kerestek, akiket jól elagyabugyáltak. A hír másik felét a Szerb Köztársaság peremén, de már a föderációhoz tartozó Ustikolinában mondják el. E szerint a mérkőzésen megjelent (boszniai) szerbek egy csoportja Karadzsicsot éltette, azt az embert, akinek a katonái 42 hónapon keresztül pusztították Szarajevót.

Mielőtt elhagyjuk Celebicsit, megjelenik egy rendszám nélküli fehér Lada, benne egy fiatalemberrel, aki pontosan azokat a helyszíneket keresi fel, amelyeket mi. Már csak fél füllel halljuk, hogy valamit dörmög a magyarokról. A többi helybelitől eltérően nem köszön el, de nem is zaklat bennünket. A boszniai Szerb Köztársaságon végighaladva másutt sem érdekel senkit úti célunk. Azt azonban mindenütt elpanaszolják az emberek, hogy a gazdaság alig működik, a családi kassza üres, a többség pénzhiánnyal küszködik.

A délkelet-boszniai Trebinje után hamarosan a horvát tenger tárul elénk. A szakadt boszniai vidékek után kész felüdülés az Adria partvidéke. Egy másik, pezsgő világ, amelyben az idegenforgalomból élők már a bevételt számolgatják. A tengerparti Dubrovnikot, Makarskát, Omist és Splitet elhagyva megint nyomasztó vidékre keveredünk: az úgynevezett krajinába, a horvátországi szakadár szerbek volt bábállamába. A Krajinai Szerb Köztársaságot – amely a független horvát állam egyharmadát foglalta magába – a helyi „Karadzsicsok” kiáltották ki 1991-ben a horvát nacionalizmus veszélyére hivatkozva. Akcióikat Szlobodan Milosevics volt szerb/jugoszláv elnök rezsimjének útmutatásai alapján és a Belgrád ellenőrzése alá vont jugoszláv hadsereg közreműködésével hajtották végre. A meghódított területekről a horvát és egyéb nemzetiségű lakosság – így a magyarok – nagy részét elüldözték, vagyonukat elrabolták, házaikat elfoglalták, lerombolták. A szerbiai, horvátországi és boszniai szerbek fő célkitűzése az volt, hogy egy államban egyesüljenek. Tervük nem sikerült, a háború annál inkább, amelynek horvátországi pusztításait Zágráb 29 milliárd dollárra becsüli.

A szerbek által önhatalmúlag elszakított horvát területek (krajina) két térséget öleltek fel: a Duna jobb partját Kelet-Horvátországban (ez Magyarországgal is határos volt) és egy hosszú, ám viszonylag széles sávot Dalmácia nyugati része fölött, amely a Zágráb közelében fekvő Károlyváros (Karlovac) és Sziszek (Sisak) alatti vidékig húzódott. A krajina nagy részét a horvát hadsereg 1995 augusztusában a Vihar (Oluja) fedőnevű hadműveletben felszámolta, a maradék (a Duna mentén) valamivel később, békés úton került ismét zágrábi fennhatóság alá.

Splittől viszonylag rövid az út a volt krajina déli csücskéig, de annál hosszabb annak felső végéig. A dalmát kikötővárosból északnyugati irányba, a volt krajinai „főváros”, Knin felé haladva egy hosszabb szakaszon táblák jelzik az aknaveszélyt. Óvatos becslések szerint Horvátországban és Boszniában legalább egy-egymillió aknát rejt a föld.

Sok helyütt romok szegélyezik a Kninbe vezető utat, ami részben a szerbek támadásának, részben a horvát felszabadítók akcióinak a maradványa. Kninben már alig van nyoma a pusztításoknak. A vasúti pályaudvar előtti téren, a horvát felszabadítóknak emelt bronzszobor tövében Ivica, a mozdonyvezető bizakodva mondja, hogy az élet már régen visszazökkent a normális kerékvágásba. A bérekkel ugyan nem elégedett, de magát is megnyugtatandó, a város feletti erődítményen lobogó hatalmas horvát zászlóra mutatva büszkén közli: – Ez már örökre így és ott marad.

Társa, Sime, sokkal határozottabb. – Én ugyan nem tartok kapcsolatot a szerbekkel – mondja rezzenéstelen arccal. Felháborítónak tartja, hogy a Vihar hadművelet idején elmenekült (idős) szerbek lassan visszaszivárognak, és nyugdíjat kérnek. A város újabb részében található Oluja (Vihar) téren, amelyből a Dr. Franjo Tudjman utca nyílik, egy harcias horvát atyafi a torka előtt elhúzott hüvelykujjával jelzi, mit művelne legszívesebben a „csetnik szerbekkel”, akiknek a visszatelepítését a jelenlegi zágrábi „kommunista hatalom” egyik fő bűnének tartja.

A Knin környéki szerb falvak képe teljesen eltér a volt krajinai „fővárosétól” és a közeli Kijevo településétől is, amelyben már a háború előtt is horvátok éltek. Miközben a kijevói épületek többségét már helyreállították, a szerb települések házainak rekonstrukciója mintha sokkal lassabban haladna. Ezt panaszolja a szerbek lakta Polaca határában a birkákat legeltető Maszlov Todor is. Az idős férfi – a mintegy 580 ezer horvátországi szerb többségének példáját követve – az 1995-ös hadművelet idején elmenekült Szerbiába, majd másokhoz hasonlóan évekkel ezelőtt visszatért. – Itt születtem, az őseim is itt éltek, senkit nem bántottam. Ez a hazám, itt akarok maradni – foglalja össze gondolatait, miközben csaholó kutyáját csitítgatja egy szétlőtt ház közelében.

A háború előtt 1700, ma alig 50 lakosú Polacában férfiakból álló kisebb csoport verődik össze a golyó ütötte, út melletti partizánemlékműnél. A munkanélküliségre, nehéz sorsukra panaszkodnak. Abban ugyan mindannyian egyetértenek, hogy a központi kormány igyekszik a kedvükben járni, de helyi szinten nemigen törődnek ügyes-bajos dolgaikkal. Az egyik idős férfi panaszolja, hogy őt horvát nacionalisták megtámadták és bántalmazták. A másik, aki Milosként mutatkozik be, keserűen jegyzi meg, hogy nyugdíját négy éve „intézik”. Azóta segélyből tengődik, de a kiutalt 600 kunáért még egy kecskét sem tudna vásárolni.

Nem él sokkal jobban Kata asszony sem a valamivel távolabbi Skradinsko Poljéban. Özönvíz előtti ruhában, kendővel a fején világosít fel, hogy a szomszéd házát, amely előtt az úttesten aknabecsapódások nyomai látszanak, a horvát katonák döntötték romba 1995-ben. – Azt én nem vonom kétségbe, hogy a kormány segítségével a megrongálódott horvátországi épületek 60 százalékát újjáépítették, de errefelé sehogy sem akar beindulni a munka – fejezi be mondandóját.

A kisebb szerb települések többségében, így Kaldrmában, Koszovóban, Sivericben, Skradinsko Poljéban és másutt, főként idős embereket látni, és sok megrongált, lerombolt, kiégett házat, amelyeken itt-ott különös feliratok virítanak. Az egyiken valaki azt tudatja, hogy „Gliho megölte a csetniket”, míg egy másik helyszínen az új tulajdonos vörössel azt üzeni, hogy az ő gazzal és szétlőtt házzal tarkított portáján „Tilos a birtokháborítás”. Útközben olyan lakatlan házra is felfigyelünk, ahová a felirat szerint „kutyáknak és csetnikeknek tilos bemenni”. A romok, pusztítások, aknamezők, dühös tekintetek, szomorú sorsok és a nehezen gyógyuló háborús sebek után egészen szokatlanul hat az egyik falucska horvát kocsmárosnőjének jövendölése: „Együtt kell élnünk, egy asztalnál a helyünk. Túl sok vér folyt már”.

Bosznia–Horvátország, 2002. augusztus