Káposztaleves és piszkos lepedő

Mi több, amikor a tervbe vett átfogó munkálatok elvégzésére leszerződtetett építkezési cég munkaruhás faltörő szakijai megjelentek a porondon, nemhogy magasodni, hanem egyenesen omladozni kezdett az immár egy évszázados ingatlan tartószerkezete. Először az első emelet mennyezete szakadt be, súlyos elemei rázuhantak az idegsebészeti részleg betegágyaira, aztán a főhomlokzatról tűntek el szépen sorban a frízek, a stukkók és az egyéb szecessziós díszek. Mára már a Seiler Antal által megalapított intézet előtti park ékessége, a gyermekét szorongató asszonyt ábrázoló kecses szobornak is csupán a hűlt helye tekinthető meg a sárból szinte ki sem látszó robusztus emelőszerkezetek, oligofrén darukezelők és ocsmány pléhbarakkok alatt fulladozó telken.

Szóval az épület a hormonzavarban szenvedő ötvenesztendős nagylányhoz hasonlóan egyre felismerhetetlenebb formátumokat ölt. Belvárosi zóna lévén, teljesen véletlenül vetődtem arrafelé, a hiba tehát kétségkívül bennem keresendő (minek járkálok folyton ott, ahol nincs mit keresnem?). Mert ha történetesen nem ejtem utamba a nem tudom, milyen megfontolásból Mária királynénak elkeresztelt placcot, fejfájás nélkül úszom meg azt az epizódot, amely semmiképp sem kerülheti el az Unokáink sem fogják látni című, rendkívül tanulságos, ám kevéssé népszerű televíziós műsor készítőinek a figyelmét.

Az esetnek sommás a csattanója, hisz a városrombolási projekt eme fejezetének félmillió euróra becsült kiadásait a hamburgi tartományi parlament finanszírozza. Azaz ugyanaz a náció döntöget jelenleg vállvetve a múlt maradványainak teljes kiirtásán fáradozó hatóságok vezényszavára, amely hazát és otthont hátrahagyva a 18. század viharos-zavaros évtizedeiben „létrehozta” a Bánságot. És talán az elprédálható anyagi forrásokban bővelkedő mecénás még azt sem tudja, mihez adta a beleegyezését, miféle ördögi tervre költi el a németországi adófizetők pénzét. Mert a pontosságukról, maximalizmusukról nevezetes germánok azt hiszik, Romániában is a tisztességeseké a világ, az érdem, a glória.

Ezzel együtt Wilhelm Koch, a hamburgi Románia Jövője – a temesvári Gyermekklinika Egyesület társelnöke 1994 óta lélegzetvételnyi szünet nélkül fújja temesvári partnerei nótáját. Koch fenntartja, hiteltelen az a kórház, amelynek csupán a külseje mutatós, patikájában pedig még az algokalmin is hiánycikk. Épp ezért a tisztségviselő vagy segítünk, vagy nem segítünk alapon kieszközölte, hogy a hamburgiak az elfekvő műszerállományának a korszerűsítésében is részt vegyenek. A nagyobb siker érdekében a keresztény szellemiségű Koch modern gyógyászat címén a kezelések során bizonyos gázokat is bevetne, azt állítva, kezdeményezése valódi szenzáció lenne, hisz efféle medicinát az országban még sehol sem alkalmaztak.

Amíg azonban a politikus grandiózus ötletei megvalósulnak, a betegek az egykori gyermekfogászati klinika szalonjaiban gombfocizhatnak a javulásukat felgyorsító pirulákkal. Tessék csak elképzelni százhúsz jajgató gyermeket néhány négyzetméternyi homályos lyukban! Tucatnyi balesetet követően a tömegnyomort a dokik is észrevették, megoldásként pedig kitessékelték az utcára a hasfelmetsző kés alól alighogy kikerült kicsinyeik mellett bábáskodó szülőket. Az így eltávolított mutterek anyai szeretetüktől vezérelve a környékbeli szállodákban béreltek szobát, kiszorítva onnan a külföldi vendégeket, amiből szintén cirkusz lett.

Nem sokkal később Dr. Simion Surdan, a Temes Megyei Közegészségügyi Igazgatóság vezetője is megjelent a helyszínen, aktatáska helyett azonban a kezében rongyot és fertőtlenítőszereket szorongatott. A szimpatikusnak mutatkozó főmufti arról akarta meggyőzni a meggyőzendő, egyébként fölöttébb és megalapozottan nyugtalankodó felnőtteket, hogy az eseményeket teljes mértékben ellenőrzése alatt tartja. „Ne féljenek, elpusztítjuk a vírusokat, megelőzzük a ragályos kórok elterjedését” – hajtogatta.

Végül a klinika tehermentesített gazdasági igazgatója, Mihaela Painioara is felemelte a szavát. A páncélszekrény őre női státusához méltóan a táplálkozás terén felmerült zavarokra kívánt rávilágítani. Mint mondta, egyelőre a konyhát nem költöztetik el, változások csak a disztribúció módszertanában következnek be; szakácsaik ugyanis ezentúl nem a hordágyakra fogják felpakolni a savanyú káposztalevessel teli hordókat, a napi kaja azon melegében a mentőautó fedélzetére kerül – ilyetén módon szállítják majd a muníciót a Béga-parti világ-város egyik sarkából a másikba.

A lelkiismeretes Painioara helyénvalónak tartja a parancsot, miszerint ugyanabba a masinába csúsztatják be a mosodába továbbítandó szennyes ágyneműt, a megyei krematóriumban elégetendő véres vattát, a piszkos bugyit, a leokádott hálóinget. Mert Painioara – akárcsak a doktorokból álló stáb többi tagja – egyetlen dolgot csinál: örvend az észak-német pénznek.