Johnny Cash feltámadott

Csupán Merle Haggard és Hank Williams előzi meg a lista harmadik helyét elfoglaló Johnny Casht a Rolling Stone amerikai zenei magazin Minden idők 100 legjobb countryelőadója címmel készített, 2017-ben publikált összeállításában. „Nemcsak az országunk, hanem az egész világ számára alkotott countryzenét” – mondta róla Bill Clinton akkori amerikai elnök a washingtoni Kennedy Központ előadóművészeti díjainak kitüntetettjei számára rendezett államfői fogadáson, 1996-ban. Ekkor a dél-arkansasi kisvárosból származó Johnny Cash már nemzeti ikonnak számított. Alig volt huszonegy éves katona, amikor a Folsom Prison Blues című leghíresebb, 1955-ben először felénekelt szerzeményét megírta, s épphogy leszerelt, mire az I Walk the Line című, másik ikonikus szerzeménye a slágerlisták élére ugrott, majd kétmillió példányban kelt el. A törvényen kívüli lázadószellemet és erkölcsi iránytűt egyszerre megtestesítő Cash az 1960-as években ért igazán a csúcsra, amikor a védjegyévé vált fekete színpadi ruházatában a történelem leghíresebb börtönkoncertjeit adta a Folsom Prison és a San Quentin rabjai előtt fellépve, népszerű dalrevü-műsort vezetett a televízióban, és látványosan maga mögött hagyta a kemény drogfüggőségét, amelyet csak a második felesége és duettpartnere, June Carter countryénekes segítségével tudott megcselekedni.

Bár az 1971-es Man in Black című albuma nagyot szólt, Cash pályafutása a The Highwaymen névvel illetett, Waylon Jennings, Willie Nelson és Kris Kristofferson társaságában létrehozott super­group nélkül valószínűleg nehezen élte volna túl a következő másfél évtizedet. Sőt, ha Rick Rubin zenei producer nem lát fantáziát benne, valószínűleg tagja lett volna annak az impozáns listának, amelyet olyan countrylegendák alkotnak, akik érdemben csupán néhány évtizedre, jobbára csak az Egyesült Államokon belül maradtak valóban híresek: mint például Bobby Bare, Charlie Rich, George Strait, John Prine vagy éppen Alan Jackson. Csakhogy a harmincas évei elején járó, rock és hiphop szcénából érkező Rubin úgy gondolta, hogy a hatvanas évei elejét taposó, kiszuperált countrysztárnak arculatváltásra lenne szüksége. A világra szóló siker nem maradt el: az 1994 áprilisában megjelent American Recordings, amelyet részben Rubin Los Angeles-i nappalijában, Johnny Depp amerikai színész nightclubjában és Cash Tennessee államban található stúdióházikójában rögzítettek, a zenetörténelem legsikeresebb előadói vérátömlesztéseként vált híressé. A közönség szabályosan megveszett azért, hogy Cash karrierje zárószakaszában olyan kortárs rock- és blueselőadók számait dolgozta fel, mint amilyennek a Nine Inch Nails, a Depeche Mode, Tom Waits, Leonard Cohen vagy a Soundgarden számít. A kritikusok általános elismeréssel fogadták az albumot Los Angelestől Jeruzsálemig, Cash pedig újabb Grammy-díjat kapott érte.

Az American Recordings megjelenését követően még öt további American-album érkezett, kettő már csak posztumusz munkaként. Az előadó 2003-as halála óta másik két stúdiómunka (My Mother’s Hymn Book, 2004; Out Among the Stars; 2014) és több válogatás- és koncertalbum is forgalmazásba került, mégis igazi szenzációként érkezett a múlt heti hír, hogy idén újabb Johnny Cash-album debütál. „Johnny Cash visszaszámlálást indított” – volt olvasható az amerikai ikon jelenleg havi 13 millió hallgató által látogatott Spotify-csatornáján, ahol a hamarosan megjelenő album elérhetővé válásáig hátralévő időt napra, órára, percre és másodpercre pontosan tudjuk követni. A tizenegy dalból álló zenei anyagot Cash 1993-ig bezárólag írta és az adott év első felében rögzítette, egyik nevelt leánya, Rosie és annak férje, Mike Daniels nem túl jövedelmezően működő nashville-i stúdiójában.

A demófelvételekből végül nem lett semmi, mert Rick Rubin belépett Cash életébe és háromszázhatvan fokos szögben kalibrálta újra a pályafutását.
A három évtizede rögzített dalok azonban nemrég előkerültek, majd ezeket Cash egyetlen fiúgyermeke, John Carter Cash és David „Fergie” Ferguson zenei producerek csupán a dalszerző-előadó ikonikus basszusbaritonjára és jellegzetes akusztikus gitárjára „nyesték” vissza. Ezt követően olyan stúdiózenészek dolgoztak alá a hendersonville-i Cash Cabin stúdióban, mint például Marty Stuart, a népszerű country- és bluegrass énekes, aki évtizedekig zenélt Cash turnébandájában. Bár akad köztük két dal, a Drive On és a Like A Soldier, amely az American Recordings válogatásában is helyet kapott (igaz, későbbi és más hangzású felvételekként), a Mercury Nashville és az UMe lemezcégek gondozásában érkező album hamisítatlan régi vágású countryhangzást kínál.

Az új albumról először közzétett dal, a Well Alright alig két percben mesél egy férfiről, aki egy mosodában találja meg élete szerelmét. Cash hangja erőteljes és játékos, gitárjátéka countryritmusú és lendületes, maga a szerelmesdal pedig éppen azt a klasszikus és szolid countryt kínálja, amelyet a műfaj kedvelői annyira hiányolnak a 2000 utáni felhozatalból. „Egy új Johnny Cash-dal 2024-ben: pontosan erre volt szükségem!” – olvasható az egyik legnépszerűbb hozzászólások között a YouTube videómegosztón, ahol nemcsak az említett, ártatlan és könnyed „kislemez”, hanem a fekete-fehérben leforgatott, drámai feszültségű albumbeharangozó is több százezer megtekintésnél jár. „Mi a fene, Cash feltámad a halottak közül?” – kérdezik mások, ismét mások pedig arról értekeznek, hogy Cash olyan elképesztő hatást gyakorolt a világra, hogy nincs az a sír, amely a lelkét vagy zenéjét a föld alatt tudná tartani.