Izraelben akár atyai ajándék is lehet a listás helyezés

A huszonhét éves Inbal Gavrieli dúsgazdag apja azon gondolkozott, milyen ajándékkal lephetné meg a lányát. Új kocsit vegyen neki? Már van neki kettő is. Fizesse őt be egy világkörüli utazásra? Ugyan! A lány már járt a világ minden táján. – Csináljunk talán belőle képviselőnőt –, ajánlotta az apa egy barátja.

Talán nem egészen így történt. Mindenesetre tény: az Izraelt kormányzó Likud párt előválasztásain a mindeddig teljesen ismeretlen Inbal a jelöltlista tizenegyedik helyén futott be, megelőzve például Saul Mofaz védelmi minisztert, volt vezérkari főnököt. Utólag mindenki beismeri, hogy a Likud választási rendszere ezt lehetővé – sőt aránylag könnyen megvalósíthatóvá – teszi.

A képviselőjelölteket a Likud-központ mintegy háromezer tagja választja, a központ tagjait viszont a több mint háromszázezres tagság. Vagyis: minden száz párttagra jut a központ egy tagja. Ráadásul: az őszi tagtoborzó kampány idején több mint 150 ezer új taggal bővült a Likud. A tagságban rejtett lehetőségeket felismerve voltak, akik tucatjával, egyes esetekben százával íratták be rokonaikat, ismerőseiket, alkalmazottaikat és fizették be helyettük a tagdíjat, majd az ő szavazatukkal beválasztatták magukat a központba. A jelöltlista több csoportra van osztva, hogy biztosítsák a különböző országrészek és szektorok képviseletét. Például az első negyven jelölt között fenntartanak három helyet a nőknek, míg további hármat-hármat a galileai (északi) és a negevi (déli) jelölteknek. Ez alkalmat ad a különböző „barterakciókra”: ha például a déliek tömegesen X. galileai jelöltre szavaznak, a galileaiak pedig Y. negevi jelöltre, úgy mind X., mind Y. esélyei jelentősen megnövekednek. Az ügyekben jártasok kiszámították, hogy kétszáz biztos szavazattal a zsebében a jelölt páholyban érezheti már önmagát; ha pedig négyszáz szavazatot biztosít magának, akár máris képviselőnek érezheti magát. Annál is inkább, mivel jövő év január 28-án tartanak Izraelben parlamenti választásokat, s a knesszet mind a százhúsz mandátuma listán kiadó.

Hogyan szerezhető meg négyszáz biztos szavazat? A jobbik eset az, ha politikai csereberéről van szó. De legtöbbször a pénz beszél. No meg, a politikai befolyás és a különböző ígéretek kicsikarása. Egy kudarcot vallott jelölt például elmondta, hogy találkozott egy „ortodox külsejű” férfival, akinek kifejezte reményét, hogy az előválasztásokon támogatni fogja őt. Mire a férfi a hüvelykujját a mutatóujjához dörzsölte – ami a világ minden táján a pénzszámlálás jelzése – és megkérdezte: „Mennyiért?” A jelölt csodálkozott: „Ön mint vallásos, erkölcsös ember így gondolkozik?” A válasz még inkább megdöbbentette: „Fütyülök a Likudra, fütyülök az egész országra. Azért léptem a pártba, hogy keressek rajta”.

Az izraeli sajtó az utóbbi napokban tele van hasonló történetekkel. – Négyszáz szavazatot tudok biztosítani bármelyik jelöltnek. Minden szavazatért negyven sékelt (370 koronát) kell fizetni. Az összesen tizenhatezer sékel (körülbelül 110 ezer korona.) Ha tíz jelöltet támogatok, az pedig 160 ezer (1,2 millió korona). Ha az üzlet valóra válik, külön bónuszt kapok – mondta el a tévében egy eltakart arcú, torzított hangú „szavazatszállító”.

De a valódi veszélyt nem az Inbal Gavrieli-félék jelentik. Ha Inbal bekerül a parlamentbe, lassan tapasztalatot szerez, és jobban vagy rosszabbul elvégzi a dolgát. Egyre többen utalnak arra, hogy az igazi veszély abban rejlik, hogy e választási rendszer segítségével a politikai struktúrákba, a parlamentbe és talán a kormányba is beépül a szervezett alvilág. A Munkapártban a jelölteket az egész tagság (mintegy 100 ezer ember) választja, ezért sokkal nehezebb kulisszák mögötti megállapodással megválasztatni valakit a jelöltlistára.

A Likud-előválasztások által előidézett botrány következtében váratlanul mozgásba lendült a politikai inga. A nemrég még biztos nyerőnek tűnő Likud a felmérések szerint tíz napon belül hat mandátumot vesztett, és vesztesége nagyobb is lehet, ha kiderül, hogy a párt néhány vezetője is érintett a vesztegetési ügyekben. Ariel Saron miniszterelnök, aki a botrány kirobbanása után igyekezett gyorsan napirendre térni az ügy fölött, később kénytelen volt nyilvánosan állást foglalni, és kijelenteni, hogy mindenkit kizárat a pártból, akiről bebizonyosodik a törvényszegés vádja.

Lehet, hogy valamelyest elkésett. Az ügy ugyanis tovább gyűrűzik, és Móse Arensz volt védelmi miniszter azzal indokolta lemondását a párttitkárság éléről, hogy Saron nem tette neki lehetővé a választási rendszer felügyeletét és megváltoztatását. A botrány háttérbe szorított minden más választási témát, és kudarcba fulladt Saron minden igyekezete e trend megváltoztatására. Olyannyira, hogy egy névtelenségbe burkolózó magas rangú párttisztviselő így nyilatkozott a Haarecnek: „Talán cinikusnak hangzik, de én azt javasolnám Saronnak, hogy kezdeményezzen egy katonai akciót Gázában. Talán jó volna két-három kilométerre behatolni a Gázai övezetbe. A világsajtó nagy hűhót csapna, és a választási botrány kivizsgálása háttérbe szorulna”.