Itáliai közlekedés: minden út kómába vezet

Nápolyi dugóMár az első táblánál csikorgó fékezéssel kellett mentenem életemet, mert a városba vezető sztrádaleágazásnál egy kopott kis Fiatot vezető hölgy hirtelen a belső sávból a kijárat felé vette az irányt. Magában a városban is hajmeresztően vezetnek: a Vezúv lábánál a forgalom a világ minden más tájától eltérő szabályok szerint lüktet. Az idegen maga válik veszélyforrássá, ha a piros lámpánál a fékpedálra lép: dühödt dudálás jelzi, hogy feltartja a közlekedés „normális” ritmusát. Az itt szolgáló magyar NATO-tisztek szerint Nápolyban az egyirányú utca annyit jelent, hogy ott a szokásosnál kevesebben jönnek szembe. Egy hegyre felkapaszkodó, egyirányú úton magam is döbbenten tapasztaltam, hogy lezúduló mopedesek a kormányt mindkét kezükkel elengedve gesztikuláltak, jelezve: autómat útakadálynak tartják.

Nápoly az abszolút mélypont, de a káosz valamilyen szinten egész Itáliára jellemző. A sávokat nem tartják be, az indexet szinte sohasem használják, holott pontosan ugyanaz az ujj és kormánykapcsoló kell hozzá, mint az őrült száguldást hivalkodóan hangsúlyozó fényszóróvillogáshoz.

Dühítő, amikor a reflektorok felvillantják agyam kontúrjait a visszapillantóban. A tartós vakítást ma is súlyos tapintatlanságnak tartom, ám rájöttem: a rövid fényjeleknek életmentő szerepük lehet. Az átlag olasz csak akkor néz a tükörbe, amikor a frizurájába beledolgozza a hajzselét. A sávjában felbukkanó akadályt rendszerint a kormány balra rántásával szokta lereagálni, függetlenül attól, hogy jönnek-e mögötte. E rutinreakció nyomai jól láthatók a római gépkocsiparkon, a súlyosabb esetekre pedig szomorú útszéli keresztek emlékeztetnek.

Mindennapos társasjáték a furakodás. Rómában a közlekedési lámpa a tetrishez hasonló szituációkat hoz létre: a pozícióharcban rivalizáló autók és mopedek a pirosnál tökéletesen eltömítik az utat, öt-hat sorban állva ott, ahol csak három sáv van. Amikor pedig zöldre vált a lámpa, versenyezve, felbőgetett motorral törnek ki a kényszer szülte falanxból, függetlenül az érkezési sorrendtől. A forró hétvégéken az Örök Város melletti Ostia strandjairól hazatérők úgy torlódnak össze a tengerparti kereszteződésekben, mint az utolsó nagy háborúban a Dunkerque felé menekülők.

A római autós a moszkvaihoz hasonlóan nem kér és nem ad kegyelmet. Az udvariasság szinte ismeretlen: az átsorolás kisstílű akadályozása norma, a felvezető sávon pedig az előttünk haladó mögül kilőni valósággal nemzeti sport. Az előzékenység gesztusai olyannyira ritkák, hogy azokat a kedvezményezettek rendszerint nem értik, vagy „elfelejtik” megköszönni.

Igazi jó szórakozás az erkélyről elfigyelgetni, ahogy a dupla sorban leparkolt kocsik között, a szabadon maradt szűk átjárókban hogyan próbálja egymást tolatásra kényszeríteni a sok tülkölő önjelölt Fisichella. A tülekedés látványa a pallón találkozó két kis kos meséjének modern parafrázisa. Igaz, az olaszoknál rendszerint hiányzik a közlekedési konfliktusokban nálunk megszokott dialógus, amikor az egyik szereplő rossz illatú szántóvetőnek titulálja ellenfelét, mire az a rég öblített népi mázas égetett agyagedényt kezdi emlegetni.

Róma szűk utcáit sem kíméli a forgalom A beszólós-beintős Pesten vezetni – Róma után – mégis tiszta felüdülés: ilyen érzés szállhatja meg a tőlünk hazatérő svájcit. Az ősi kultúrák pazar emlékei között élő, s EU-alapító Olaszországban tapasztalható tömeges közlekedési faragatlanság annál is inkább kiábrándító, mert Itália gépkocsi gyártó nagyhatalom, a közúti közlekedésnek évszázados hagyományai vannak. A forgalomban tapasztalható magatartás egyébként szomorúan szemléletes modellje a társadalmi érvényesülésről kialakult uralkodó felfogásnak is.

A hegyvidéki utak szörnyei, félszemű román Daciák és a beláthatatlan kanyarban előző hetyke horvát kamikazék ismeretében is úgy tartom: közel áll a valósághoz a LeasePlan autólízing cég minap Londonban közzétett felmérése, amely szerint az olaszok messze a legrosszabb vezetők Európában. A megkérdezettek 22 százaléka vallotta azt, hogy a talján pilóták jelentik a legkomolyabb veszélyt, maguk mögé utasítva a „csak” 16 százalékot begyűjtött franciákat. Elviselhetetlenségüket maguk az olaszok is elismerik. Gianni Bellandi, az itáliai autósiskolák szövetségének elnöke szerint „minden olasz futballedzőnek vagy Forma–1-es autóversenyzőnek képzeli magát. Emellett fatalisták, mert azt hiszik, hogy baleset csak másokkal történhet”

Az olaszok drámai árat fizetnek önző „lazaságukért” évente hét-nyolcezren pusztulnak el az utakon (körülbelül kétszer annyian, mint a hasonló lélekszámú brit szigeteken), s csaknem negyedmillióan szenvednek kisebb-nagyobb sérüléseket. A baleseti megnyomorodások társadalmi költsége évi 31 milliárd euró. A nagy szabadságolások környékén az autós kirajzás felér egy-egy, több tucat áldozatot követelő tömegmészárlással.

A katasztrofális helyzet enyhítésére az olasz hatóságok végre feladták eddigi liberális, „laissez faire” hozzáállásukat, amelynek jegyében gyakorlatilag csak a balesetet okozó autósokat büntették. Július elejétől szigorú, errefelé eddig ismeretlen pontrendszert vezettek be. Ideje volt észbe kapni, mert amíg az EU többi tagállamában 1990–99 között sikerült 24 százalékkal leszorítani a halálos balesetek számát, addig ez az arány Itáliában 0,2 százalékkal emelkedett.

Az új olasz szabályozás értelmében – amelyet jellemző módon, „elfelejtettek” a kellő időben ismertetni a hivatalos közlönyben – az autós priusz nélkül, húsz ponttal indul, s ha lenullázódik, bevonják jogosítványát, amelyet csak egy újabb (nem túl szigorú) KRESZ-vizsga után kaphatnak vissza.

A kemény fellépés kezdeti eredményei látványosak voltak. Egy Brescia környéki fiatalembert már az első hétvégén 54 ponttal büntettek. Leheletével elszínezte a szondát (10 pont), veszélyesen előzött (10 pont), túllépte a lakott településekre vonatkozó sebességkorlátozást (2 pont), s mindezt úgy, hogy biztonsági öve nem volt bekapcsolva (5 pont). Mivel az ifjú vezetői engedélye nem volt még ötéves, a rendőrök megduplázták büntetését.

A fegyelmezés következtében az első hétvégén az előző víkend 46 halottat követelő 41 ütközéséhez és kisodródásához képest „csak” 33 áldozattal járó, 30 halálos baleset történt. Ez csaknem ötvenszázalékos csökkenést jelent a tavaly ilyenkor regisztrált 50 havariához és 60 áldozathoz képest. A feljavult statisztika azonban így is döbbenetes: három nap alatt 1390 baleset történt, melyek közül 726-nak a már említett halottak mellett 1118 sérültje is volt.

Az autósok az első szigorúan ellenőrzött hétvégén 27 ezer – felderített – esetben vétettek a KRESZ ellen: 6253 alkalommal lépték át a sebességkorlátozást, 2856-szor „felejtették el” bekapcsolni biztonsági öveiket, s 1635 motoros nem vett fel bukósisakot. 411-en vezettek ittasan és 53-an kábítószerek hatása alatt.

Kérdés, meddig tartható a pozitív trend, s a viszonylagos fegyelem, mert az ellenőrzés rendszere, bizony, eléggé hézagos. A büntetőpontok központi számítógépes nyilvántartását még nem sikerült megoldani, mint ahogy a fokozott közúti ellenőrzés anyagi-műszaki feltételeit sem. Az olasz szabálysértő ráadásul makacs: hiába veszítik majd el az idén az előzetes felmérések szerint mintegy 350 ezren a jogosítványukat, az autósok tíz százaléka annak ellenére sem tartja majd tiszteletben a sebességkorlátozásokat, hogy egy 40 kilométeres túllépést akár háromhavi eltiltással és 1300 eurós pénzbírsággal sújthatnak. Egyharmaduk pedig továbbra sem hajlandó bekapcsolni a biztonsági övet.

Ezért valószínűleg ismét konjunktúrája lesz annak a Nápolyban – hol máshol? – kiagyalt pólóingnek, amely a biztonsági öv kötelezővé tétele után terjedt el. Erre – a hatóságilag előírt becsatolást mímelve – a leleményes szitanyomók nyomtatták a fekete hevederek mását.

Róma, 2003. augusztus