Irgalmas tengerészgyalogosok

A többi ötven riporter nem volt ilyen szerencsés: volt, akinek FBI-os „főnök” jutott, volt, akire a szárazföldi hadsereg vagy a légierő egy-egy tisztje vigyázott. A Pentagon által Fort Dixben szervezett haditudósítói felkészítésen azonban többször is kiderült: az jár jól, akinek a tengerészgyalogosok viselik a gondját.

Haditudósító-tanfolyam

Gundula Kochot elrabolták. A terroristák kifigyelték a szokásait, rájöttek, hogy hajlamos egyedül cigizni a hálóépület előtti placcon. Ellenállásra esélye sem volt, autóba tuszkolták, bekötötték a szemét, és arra kényszerítették, hogy felolvassa a PWDFD kiáltványát. A szervezet teljes neve: Azok, akik nem követik az útmutatásokat. Tagjai az amerikai légierő Légi Szállítási Harckiképző Központjának oktatói, akik azt akarták bemutatni, milyen gyanús jelekre kell odafigyelni, ha szeretnénk elkerülni, hogy mindez a valóságban is megessen. Gundula ezzel együtt nem volt boldog. Bár nem esett bántódása, az akció részleteit bemutató videofelvételt kommentálva kifakadt: – Ugye mondtam, hogy még mindig utálják a németeket!? A ZDF riporternője egyike volt annak a 61 amerikai és külföldi újságírónak, aki a Pentagon új programja keretében – az iraki „bevetésre” készülve – ötnapos haditudósítói kiképzést kapott. Ez volt a harmadik ilyen csoport, a tengerészgyalogság quanticói támaszpontján (Virginia) február elején rendezik a negyedik, utolsó turnust. Utána kezdődhet a háború.

Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Richard Myers, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke még novemberben adott utasítást arra, hogy a fegyveres erők dolgozzák ki a sajtóval való együttműködés új formáját. A „beágyazásnak” nevezett eljárás keretében minden haditudósítót egy amerikai alakulathoz osztanának be, és az illető jóban-rosszban, első vonalbeli bevetésben és hátországi pihenésben egyaránt a katonákkal tarthat. Mindenki maradhat, ameddig akar, de aki kiszáll, nem jöhet vissza, mert helyére új tudósító kerül. Gázálarcot és sisakot adnak, golyóálló mellényt, hálózsákot és műholdas helymeghatározó készüléket (GPS) azonban mindenki hozzon magával! Nem árt figyelni az apróságokra: az amerikai terepjárók elektromos rendszere 24 voltos, tehát ezekről a hagyományos módon nem lehet feltölteni a mobiltelefonokat vagy a hordozható számítógépeket. Aki a légierő bevetésein akar részt venni, annak előzőleg be kell szereznie az alacsony légnyomás elviselését tanúsító orvosi papírt. Szükség van még egy csomó vízumra is, egyiptomitól kirgizig és kuvaititól törökig, mert nem tudni, milyen országba kell a csapatokkal utazni. (Ha velünk jönnek, nem lesz szükségük iraki vízumra – nevetett a kérdésen egy tábornok.) Nem árt jó pár oltás, beleértve a himlő és a lépfene ellenit is – mert mi van, ha az irakiaknak tényleg vannak biológiai fegyvereik.

Ideggáz ellen öninjekció

Az amerikaiak VX ideggáz elleni védőinjekciót is adnak, ezt mindenkinek magának kell a combjába döfnie, ha érzi magán a mérgezés első jeleit. Nem árt sietni, mert a VX a világ egyik legveszedelmesebb vegyi anyaga: színtelen, szagtalan, és olyan gyorsan öl, hogy esetleg az öninjekcióra sem marad idő. A vegyvédelmi kiképzésen elhangzott legkonkrétabb tanács: – Figyeljenek oda a körülöttük lévőkre! Ha látszólag ok nélkül többen is összeesnek, jusson eszükbe az oldaltáskában lapuló oltóanyag!

A hadszíntéren leselkedő egyéb veszélyekről is bőven kapunk tájékoztatást. Az információ egy része persze már negyedszázaddal korábban, magyar sorkatonaként is nevetségesnek tűnt: – Ha lőnek rád, ne a tűz felé szaladj! Ha atomvillanást látsz, azonnal hunyd be a szemed, és vesd magad a földre! A figyelmeztetések másik része azonban nagyon is gyakorlatias. Például a tengerészgyalogos őrmestert nem szabad őrminek (serge) szólítani, mert az komoly sértés, amit még a civiltől sem tűrnek el. A szárazföldi hadseregben viszont kifejezetten ajánlott a mindenféle törzs- és főtörzsőrmesterek őrmizése, mert a bennfentesség látszatát kelti. Az összes rangjelzést nem érdemes megtanulni, annál is kevésbé, mert a fronton az amerikai tisztek nem szeretik viselni azokat. Az ellenség közelében tisztelgő katonáról nyilvánvaló, hogy utálja a parancsnokát. (Azt akarja, hogy az ellenséges mesterlövész lássa, kit kell lepuffantani.) A helyeslés és a biztatás a hadseregben és a légierőnél a Húa! (Hooahh!) kiáltás, míg a tengerészgyalogosoknál ugyanez Rúa! (Rooahh!) Kéretik nem összekeverni!

Már nem ellenség a sajtó

Chris Kelly vezérőrnagy, a központ parancsnoka meglehetősen őszintén elmondta: pár éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy újságírókat ilyen tömegben engedjenek be egy katonai támaszpontra. – Maguk voltak az ellenség! Úgy véltük, csak a rosszat akarják megírni, be akarják mocskolni mindazt, amire mi az életünket tettük fel! A tábornok arról is beszélt, hogy katonai körökben évtizedekig tartotta magát az a nézet, miszerint a vietnami háborút az Egyesült Államok játszva megnyerhette volna, ha a liberális sajtó által felheccelt lakosságtól tartó politikusok gyáván ki nem hátrálnak Amerika hős fiai és lányai mögül. Az idő azonban megérett a váltásra, és ebben közrejátszott a 2001. szeptemberi trauma is. A hadsereg és a sajtó kapcsolatát – a kölcsönös gyanakvást félretéve – új alapokra kell helyezni. Ennek kapcsán a tiszti klubban rendezett vacsorán rövid, de heves vita bontakozott ki arról, mi a katonák biztonságát és küldetésük sikerét szolgáló operatív információ, amire a sajtónak is kötelessége vigyázni, illetve mi az, amit csak a politikusok és a tábornokok akarnak így beállítani, hogy ezzel elkerüljék a számukra kedvezőtlen tények napvilágra kerülését. A Pentagon Védelmi Információs Iskolájának egyik tanára egy Eisenhower-idézettel illusztrálta a problémát: A katona nem akar értékes információt kiadni az ellenségnek, a sajtó viszont mindenről be akar számolni a nagyközönségnek, és ezt a két szempontot kell valahogy összehangolni – ami néha lehetetlen.

Az ellenség is tud olvasni

Fort Dixben az volt az újságírók fő aggodalma, mit szólnak a katonák, ha a veszteségeikről jutnak haza tudósítások, videofelvételek, fényképek. Ron Rand dandártábornok, a légierő kommunikációs igazgatója szerint ilyen esetben csak annyit kell várni, hogy az áldozatok családtagjai ne a sajtóból értesüljenek szeretteik sorsáról. Azt ígérte, semmilyen más szempontot nem fognak figyelembe venni, és a tényeket nem akarják majd eltitkolni a közvélemény elől. Bizonyos alakulatoknál, például a frontvonal mögötti bevetésekre induló kommandósoknál kiköthetik, hogy egyes taktikai fogásokról nem szabad írni: a trükkökre máskor is szükség lehet, és nem jó, ha az ellenség a New York Times első oldalán olvas róluk. A tábornokok különben maguk is abban érdekeltek, hogy ha kell, a lakosság is lássa, miként harcol az adófizetők pénzén fenntartott hadsereg. Azt szeretnék, ha a tudósítások nyomán az emberek spontán módon úgy reagálnának az egyenruha látványára, hogy viselőjét megölelik, és megköszönik neki a helytállást.

A szerény igény hallatán az újságírók közül páran jelentőségteljes pillantásokat váltottak, míg mások tekintélyes tiszteletkörökbe kezdtek. Ezeket a többség egyszer-egyszer ki is tapsolta. Az amerikai sajtómunkások még annyira sem örülnek a háborúnak, mint a katonák. Márpedig, mint azt a kantinban sorba állva egy őrnagy bizalmasan megsúgta, az utóbbiak egyáltalán nem vágynak Irakba: – Ne írják meg, de egész életünkben azért gyakorlatozunk kutya keményen, hogy soha ne kelljen élesben kipróbálnunk, mit tudunk!

Hölgyek a harctéren

A frontokon uralkodó higiéniai állapotok leírása nem kifejezetten emelte az újságírók harci kedvét. Az amerikai hadseregben ismeretes latrinatípusok például minden tudományos haladás ellenére mellőzik a nagyvárosi kényelem szinte valamennyi elemét. Az elsősegély-tanfolyam talán legfontosabb tanácsa: ha valakinek kint vannak a belei, óvatosan helyezzék vissza a hasára, nehogy valaki rálépjen! A gyakorlati foglalkozás keretében a CNN szőke riporternője bekötözte a Népszabadság tudósítójának „vérző” fejét.

Gyakorlat ítéletidőben

Önbizalom-növelésre a saját tűzerő bemutatása szolgált: egy védelemre berendezkedett lövészraj egyszerre minden fegyveréből lőtte a feltételezett ellenséget. Az újságírók ebből az alkalomból alig egy órát töltöttek a metsző januári szélben, a lőállásokban térdelő katonák viszont fél napot. Igazi tengerészgyalogos bátorság kellett annak beismeréséhez, hogy nemcsak a civilek dideregtek. – A szufla is belénk fagyott! – mondta nem ennyire nyomdaképesen egy marcona hadfi. Ha az iraki háború csak egy kicsit is hasonlít a Fort Dix-i napokra, senkinek sem tanácsolom: eszeveszett a hideg! A kiképzés részeként félnapos terepgyakorlatra is sor került. Arról a légierő igazán nem tehetett, hogy New Jersey-ben öt éve ekkor volt a legpocsékabb időjárás. A CBS időjárás-jelentése például azzal zárult, ha nem muszáj, ne menjenek az utcára, és a kutyát se hagyják kint! A mindvégig könyörtelennek látszó tisztek csak az utolsó pillanatban jelentették be, hogy a várható mínusz 20 fokos, de a szél miatt ennél is hidegebbnek érződő fagy miatt eltekintenek a fűtetlen sátorban alvástól. Alighanem attól tartottak, hogy a csoport egyik fele odavész, a másik pedig mindezt megírja.

Utólag megtudtuk, hogy a légierő mindvégig az eredeti terv mellett kardoskodott, és csak a könyörületes tengerészgyalogosok nyomatékos tanácsára engedtek minket vissza jól fűtött hálótermeinkbe. Addigra viszont már kiadósan átfagytunk. Volt konvojgyakorlat ellenséges rajtaütéssel, tüzérségi és gáztámadással. (Katonaemlékeimben könnyebbnek tűnt a teherautóról való állandó leugrálás.) Megtanultuk, hogyan kell megközelíteni egy forgó rotorú helikoptert, és merre fussunk, ha az erdőből ránk lőnek. A másnapi menetgyakorlatra szerencsére kisütött a nap, és mérséklődött a szél. A nyolc kilométeres táv felénél a bokrok közül ág reccsenését hallottuk, és mire odakaptuk a fejünket, már ropogtak is a Kalasnyikovok. Előírás szerint az ellenkező irányba iramodtunk, ám ott, mint kiderült aknamező volt. Ha ugyanez éles helyzetben történik velünk, írmagunk sem marad – így kisebb sérülésekkel túléltük az esetet, mint ahogy a zöld füstgyertyával végrehajtott gáztámadást, és egy dél-koreai tévéstáb, valamint a riporterekről tudósító riporterek témáját humoros eszközökkel feldolgozó kabaréstáb közeledését is. Mindenkit melegített a távlat: délután indulhatunk haza.

Fort Dix–Washington, 2003. január