Irak: az erőszak kultúrájának évszázadai

Az erőszak az iraki politikai kultúra szerves része, és ebben az évszázados nagyhatalmi jelenlétnek történelmi felelőssége van. Az amerikai beavatkozás a térség életébe csak újabb fejezetet ad hozzá az amúgy is véres történethez. Tanulságos, hogy eddig mennyire nem sikerült kedvezően befolyásolni kívülről az iraki politika menetét. A Frankfurter Allgemeine Zeitung írása bemutatja az iraki történelem azon állomásait, amelyek a jelenlegi helyzethez legtöbb magyarázattal szolgálnak. Az esetleges idei háború két potenciális résztvevője, Nagy-Britannia és Törökország egyben a felelősség fő hordozói is a frankfurti lap szerint.

Irak 1514 és 1918 között volt az Oszmán Birodalom része, az első világháborúban pedig a britek foglalták el a térséget, 1920-tól a Népszövetség mandátuma hatalmazta fel őket a jelenlétre. 1932-ben Irak függetlenné vált, de a brit befolyás megmaradt az 1958-as katonai puccsig. Ezek az évszázadok kitörölhetetlen nyomot hagytak az iraki társadalmon. Az oszmán uralom egy, már eleve erőszakos társadalom felett vette át az ellenőrzést a XVI. században, amelyet a következő négyszáz évben egyáltalán nem sikerült megreformálnia. A FAZ cikkírója megjegyzi, hogy a 750 és 1258 között Bagdadban uralkodó 92 abasszid kalifából több mint nyolcvanat meggyilkoltak. Az abasszid érának a mongol hódítás vetett véget. Ez (magyar szemmel nem annyira meglepő módon) úgy történt, hogy a Marokkótól Indiáig érő, virágzó abasszid civilizáció központját a mongolok földig rombolták, majd megnyitották a gátakat a Tigris folyón, hogy a lakosságot vízbe fojtsák.

A XVI. században érkező oszmánok azzal ártottak a legtöbbet a két folyó országának, hogy roszszul kezelték a síita–szunnita megosztás okozta problémákat. A FAZ írása szerint a síita többségű tartományban a szunnita oszmánok csak késve vezették be a birodalom más területein sikeres reformokat. A Porta ehelyett a szintén síita perzsákkal vívott háborúval volt elfoglalva. Amikor a XIX. században a reformok végre elindultak, szinte kizárólag a szunnita kisebbségnek volt haszna belőle. A síiták nem dolgozhattak hivatalnokként és katonaként. Mivel saját tanítóik sem lehettek, egyszerűen nem küldték gyerekeiket iskolába.

Az 1918-ban véget érő oszmán uralom így egy arab etnikumú, szunnita hitű urbánus elitet hagyott maga után, amely a katonai iskolákból kapta az utánpótlást. Az 1918-ig az oszmán hadseregben szolgáló iraki tisztek a háború után is egyből kulcspozíciókba kerültek. Az új elit megoszlott a briteket, Atatürk Törökországát, illetve Irak függetlenségét támogatók között, de minden irányzatban a hadsereg képviselői voltak az irányadók.

A britek nem tanultak oszmán elődeik hibáiból, ők is csak a szunnita–arab elittel működtek együtt. A század közepe az államcsínyek kora volt. A britek a légierőt is gyakran bevetették a civil lakosság ellen a villongások elfojtására 1920-tól, sőt még a gáz bevetésétől sem riadtak vissza. 1941-ben a brit légierő leverte a britpárti király, Abd al Ilah ellen szervezett pucscsot. Az ezt követő kivégzéssorozat után az irakiak már sohasem tudtak kibékülni a britekkel és csatlósukkal, a királylyal.

Az egyik tiszt, aki megmenekült a kivégzéstől, de akinek 1941-ben nacionalista meggyőződései miatt el kellett hagynia az iraki hadsereget, Szaddám Huszein egyik nagybátyja, Khairallah Tulfah volt. A mostani elnök a katonatiszt „átpolitizált” otthonában nőtt fel. Még a brit jelenlét alatt történt, hogy Szaddám kétszer sikertelenül próbálta letenni a hadsereg felvételi vizsgáját – valószínűleg a nagybácsi bűnei miatt. Egy másik rokon Szaddám szülővárosából, Tikritből, Ahmad Haszan al Bakr részt vett az 1958-as puccsban, amely véget vetett a monarchiának. Tíz évvel később Bakr ragadta magához a hatalmat, majd 1979-ben Szaddám javára lemondott róla.

A brit befolyást ellenző tisztek mozgalma a század első felében vereséget szenvedett, 1958-ban azonban eljött az ő idejük – és egyben Szaddám javára fordult a kocka. A britek geopolitikai érdekeik szerint irányították Irakot, ez azonban hosszú távon a szociális és gazdasági reformok elhanyagolásához, a demokrácia kifejlődésének meggátolásához és végül Szaddám rendszeréhez vezetett.