Interjú Barak Lászlóval a csütörtöki Új Szóban

Jelen beszélgetésünk apropója azonban, hogy Barak László pár hete múlt hatvanéves; illetve kereken huszonöt esztendeje: 1988 októberében ő is aláírta a napjainkra már-már feledésbe merült Csehszlovákiai magyarok MEMORANDUMÁT. De ez a beszélgetés sem életútösszegzés, nem műhelyvallomás, nem közéleti számbavétel, hanem „csak” B. L. emberi arcát kerestük lencseközelből és emberközelből. Egy 2006-ban megjelent visszaemlékezésedben, tehát amikor még alig múltál el ötvenéves, már azt írod: „Egy bizonyos koron túl az ember óhatatlanul a nosztalgia szemüvegén át idézi vissza ifjúsága történéseit.” Nos, ez mennyire érvényes, vagy mennyiben más most – túl a hatvanon?Szerintem nem lehet ilyen határvonalat húzni. Az egy írásban megjelent, cizellált megállapítás volt, noha én általában nem igazán szoktam vissza-visszaidézni a múltamat. Viszont annyiban igaz a fenti feltevés, hogy az ember bizony hajlamos a saját javára kiszínezni az ifjú korában vele megtörténteket. Tehát a magánjellegű élményeimmel – ahogyan sokan mások – én is így vagyok, de a szakmai, közéleti és művészi életem volt-való cselekményeire ez a múltba pillantgatás nemigen jellemző. Meg hát nem is szeretek nosztalgiázni. Óvakodom attól, hogy azzal saját magam paródiájává váljak. A mindennapjaidban mára milyen szerepe maradt a rád jellemző iróniának, amellyel befogadni és megítélni igyekeztél a hétköznapok egymásutánját?Az életben valóban számos olyan dolog történt velem, amiért akár kiröhöghetném saját magamat. De meggyőződésem, hogy akinek nincs humorérzéke, nincs hajlama az iróniára, sőt az öniróniára, az egy élő halott ember. Tekintet nélkül arra, hány éves az illető. És ezt tudja mind a szűkebb, mind a tágabb környezetem, velük szemben ez az én iróniám helyenként még cinizmusba vagy szarkazmusba is át szokott váltani. Bár akik ismernek, nem nagyon szoktak ezen megsértődni.  Szerinted mi adja az élet leghitelesebb értékrendjét? Legszívesebben azt felelném, hogy a becsület és az őszinteség, amit egyébként így is gondolok. Csakhogy ennek az a kockázata, hogy elég sok, az életet megnehezítő konfliktusba kerül az ember. Igaz, azok sohasem szoktak hosszan megviselni. A másik létfontosságú dolog pedig a mindenek fölötti szabadság. Úgy, hogy a saját szabadságával senki ne gátolja meg a másokét. És mert én írásból élek, elsősorban a gondolkodás meg az önkifejezés szabadságára gondolok. Részemre ez a legalapvetőbb ügy. A teljes interjút a csütörtöki  Új Szóban olvashatják!