Intelligensek-e a hollók?

A Nobel-díjas etológusról elnevezett, az ausztriai Grünauban található Konrad Lorenz kutatóintézet munkatársai célirányosan vizsgálják a hatalmas röptetőkben tartott hollók (Corvus corax) magatartását. A kísérletek célja annak kiderítése, vajon a furfangos madarak csak alkalmazkodásból teszik-e azt, amit tesznek, vagy célzatos, tudatos szándék áll-e cselekvési mintáik hátterében. Mennyire intelligensek ezek a nagy, fekete madarak?

Az egyik tanulságos kísérlet során a hollókat vízszintes rúdra ültették. A rúdra erősített vékony zsinóron lógott egy darab hús, a madarak számára elérhetetlen mélységben. A hozzáférésnek csak egy módja létezik: a madárnak a csőrével apránként feljebb kell húznia a zsinórt, egyik lábával rálépni a felcsévélt madzagra, majd újból húzni egyet a csőrével, amíg a hús meg nem érkezik.

A legokosabb hollók rövid mérlegelés és „gondolkodás” után nyomban ezt a módszert választották. A kutatóknak úgy tűnt, mintha a madarak „fejben” végigjátszották volna a folyamatot, mielőtt munkához láttak. Ez a jelenség – egy cselekvéssor darabjainak előre történő megfontolása és mérlegelése – az intelligencia igen magas fokát feltételezi, amely néha még az emberszabású majmoknak is nehezére esik - írta a Der Spiegel.

Tévedések kizárása céljából a grünaui kutatók újabb kísérletbe kezdtek: alig jutottak a hollók a zsákmány birtokába, felriasztották őket az ülőfáról. A butább madarak ilyenkor felröpülve is tovább markolják a húst, jóllehet az a rúdhoz van rögzítve. A hollók nagy többsége azonban fölrebbenve elengedte azt – nyilvánvalóan tudatában voltak annak, hogy a zsákmány úgysem fog elveszni. Ezt igazolta az ellenpróba: amikor a zsinór másik végét eloldották a rúdról, a felriasztott hollók zsinórostól magukkal vitték a húsdarabot.

A hollók agyafúrtságát mutatja a zsákmánnyal való bánásmódjuk. Kutatók megfigyelték, hogy a dögön lakmározó fekete madarak – a ragadozó emlősökkel ellentétben – nem tömik tele magukat hússal, belsőséggel, hanem „spájzolnak”: a megszerzett darabokat rejtekhelyre viszik, és eldugják ínségesebb időkre.

A zsákmányt – nyulat, őzet, szarvast – többnyire nem ők, hanem farkasok, medvék, rókák ejtik el. Ám a hollók perceken belül megneszelik, hol lehet ingyen lakomához jutni, és rajokban jelennek meg a tetemnél. Ott pedig pokollá teszik a medve, farkas, róka életét. Kutatók megfigyelték, hogy célirányosan csipkedik a ragadozók hátát, farkát, jól kiszámítva, mekkorát képes ugrani az „otromba zsákmányejtő” anélkül, hogy elérné őket.

Amíg a négylábú vadász egy-egy hollót hajkurász, a többiek lázasan tépik ki az őket megillető részt a tetemből. Grünauban kiszámolták, hogy magányos vadász (medve, hiúz, róka) esetén az elejtett préda 90 százaléka a hollóké lesz. Feltehetőleg ezért is vadásznak például a farkasok falkában: ha öten-hatan lakmároznak az elejtett állatból, a hollóknak kevesebb esélyük van a hús elorzására, mint ha egyetlen farkasnak kellene fölvenni velük a harcot.

Az osztozkodás is érdekes dolog. A hollók szeretik a zsákmány egy részét rejtekhelyen eldugni. A legdörzsöltebbek azonban vígan lakmároznak a dögön, közben viszont kifigyelik, hová rejtik el kevésbé óvatos társaik a jó falatokat, hogy aztán az első adandó alkalommal kifosszák a rejtekhelyet.

Ám a hollók többsége nem olyan ostoba, hogy óvatlanul hagyná magát meglesni a jó falatok eldugása közben. Ezért az alkalmi tolvaj gondosan ügyel arra, nehogy fölkeltse „áldozata” gyanúját. „Vasakarattal kell vigyáznia arra, hogy mindaddig megtartóztassa magát, amíg a zsákmányt elrejtő fajtársa el nem tűnik. Egy állat számára ez hihetetlenül nehéz dolog” – mondta a német hírmagazinnak Thomas Bugnyar etológus.

Ha nem fajtársakról van szó, a hollók egészen másként viselkednek. A farkasról például nem sok „gógyit” feltételeznek: ha meglátják, hogy elássa zsákmánya egy részét, leplezetlenül bámulják a környező fákról, majd miután távozott, egyszerűen kiássák és felfalják a maradék dögöt.

Ha viszont egy másik hollót észlelnek zsákmánya elrejtése közben, a többiek szándékosan úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket a dolog: unottan mászkálnak a földön, vagy pedig tollazatukat tisztogatják. Bugnyar azt is megfigyelte, hogy a tolvaj madarak egymást is kifürkészik. Az egyik holló megjegyzi magának azokat a fajtársait, akik vele együtt tanúi voltak egy elrejtési folyamatnak. Emellett azt is megjegyzi, hogy melyik holló melyik rejtekhely „feltöltésének” volt a szemtanúja – és ennek megfelelően cselekszik. Először azt a lelőhelyet fosztja ki, amelyet más hollók is láthattak – a többi várhat

A nemi érettséget elérő hollók egész életre szóló párt választanak maguknak – akárcsak a csókák, a hattyúk és a gólyák. Addig azonban kisebb-nagyobb csapatokban élnek, amelyek a társas élet számos jellemzőit mutatják. A rangsorban elfoglalt helyük megvédése vagy magasabb pozícióba kerülés érdekében a madarak célirányosan kötnek szövetségeket. Az egymással baráti viszonyban lévő hollók konfliktusok esetén összetartanak, mi több: egymástól nem lopnak olyan gátlástalanul, mint többi fajtársuktól.

A grünaui telepen dolgozó Mareike Stöwe még vigasztalási jeleneteknek is tanúja volt. Ha például egy civakodásból az egyik holló vesztesen került ki, társa vigasztalva borzolgatta csőrével annak tollazatát. „Megható volt látni, milyen gyöngédségre képesek ezek a hatalmas csőrök” – mondta Stöwe, akit néha kételyek fognak el az intézetbeli szereposztást illetően. „A hollók alaposan szemügyre vesznek mindent, amit csak csinálunk. Alapjában véve nem mi figyeljük meg őket, hanem a hollók bennünket.” (MTI-Panoráma)