III. Petrőczy István és Révay Erzsébet házassága

A menekültek, akik először bujdosóknak, majd kurucoknak nevezik magukat, Erdélyből is folytatják a harcot „a magyar haza lelki és testi szabadságáért”. 1672-ben vezérükké választják Petrőczyt, aki azonban egy, a fejedelem által önkényesnek ítélt diplomáciai eljárásával magára haragította Apafit, s az börtönbe veti. Miklós követi apját a börtönbe. Kiszabadulása után Petrőczy már beteg, s valószínűleg 1678-ban meghal. De még bujdosásuk elején meg kellett érnie legkisebb fia, Imre elvesztését, aki belefúlt a Kőrösbe.

1678-ban, amikor az erdélyi fejedelem támogatásával a húszéves Thököly Imre lépett a „bujdosásban levő grófi, úri, fő és nemesi, lovagi és gyalog vitézlő rendek” élére, Petrőczy Miklós és István csatlakoznak unokafivérükhöz. Miklós 1679-ben a szikszói csatában megsebesült: „dragonos puskával az bal csöcsinél lőtték meg, de kivettük a golyóbist” – adja hírül 1679 novemberében egy Bethlen Farkas erdélyi politikusnak címzett Thököly-levél. Egy évvel később, 1680. december 4-én pedig arról ír Thököly a kancellár Teleki Mihálynak, hogy a nála (feltehetően sűrű poharazgatás mellett) töltött vacsoráról távozó Petrőczy Miklóst elragadta a lova, leesett róla s meghalt. A négy Petrőczy testvér közül tehát csak ketten maradtak életben: István, a középső fiú és húga, Kata Szidónia, akit 1683 januárjában gr. Pekry Lőrinc Lengyelországból feleségként visz Erdélybe.

Ifjabb, avagy a genealógiai sorrendben III. Petrőczy István Thököly csapatainak 1679. és 1680. évi győzedelmes felső-magyarországi lovasrohamai során kerül későbbi felesége, a Túróc megyei Szklabina vár urának, báró Révay Imre túróci főispánnak egyetlen gyermeke,

a szépségéről

és műveltségéről

egyaránt ismert Révay Erzsébet közelébe. Találkozásuk előzményeit akár majdani, tömény drámákkal teli házasságuk előjeleinek is tekinthetjük. 1678 nyarán Thököly kurucai, felhatolva Túrócba, elfoglalták Szklabina várát. Maga Thököly így ír erről Teleki Mihálynak 1679. augusztus 13-án: „Elhittem, érthette Uram Kg Sclabina vára az mieinktöl való megvételét, alatta az mieink közül tizenháromnak, az várbeliek közül negyvenötnek való elveszését, és Túróc vármegyének minden javának inkább s azokban nevezetesen Révai Imrének minden javainak felprédáltatását.” (Megjegyzem, a Révay-hagyatékban 13 kuruc kapitány és hadnagy egy olyan írásos, 1679. július 8-án kelt nyilatkozatára találtam, amely mindezen tényeket elhallgatva, diplomatikusan csak a szklabinaiakkal való „kiegyezésről”, az ő mások ellen való „megoltalmazásukról” szól.)

1680 elejétől Petrőczy már több oldalról is ostromot indított Erzsébet elnyerésére. De a lány sem volt közömbös az ifjú ezredkapitány iránt, és – mint az alábbi levélrészletből kitűnik – ezt „ki is adta elmijében”. „Lelkem gyönyörű Hugom – írja Petrőczy Erzsébetnek Beregszászról 1680. március 26-án – egyszeri ajánlásom szerint most is igaz szolgája vagyok Kgk, kérvin, rólam... el ne felejtkezzik, egyiberánt, ha egyszeri ki adott elmijében változnik, Istentül büntetist várhatna magára, hasonlót várhatnik én is Istentül magamra, ha Kgdhez való kötelessigemben (melyet ott litemben bennem tapasztalhatott) változnám”. Levélben törekszik az apa, Révay Imre megnyerésére is. És 1680 végén, épp az idő tájt, hogy bátyja, Miklós a Bodrogon túl szerencsétlen halálát lelte, a Révay család familiárisának, Raksányi Zsigmondnak ír az ügyben: „Kgdt kérem, tovább is mozdítsa dolgomat s légyen jóakaróm, az Urnak s az Asszonynak ő Kglkk szóljon, ne tartsák rossz Embernek a Kis Asszonyt, higgyék el, igaz szolgájok lészek, egyiberánt higgye el Kgd, karddal sem engedem másnak... Többet nem irok errül, eleget irthet.”

A szerelmi ostrom

sikerrel járt, Petrőczy István és Révay Erzsébet 1681 januárjában jegygyűrűt váltanak, és 1682. november 19-én, Erzsébet napján egybekelnek. A fiatal asszony elhagyja szüleit, és követi férjét. Előbb Olsván, majd Kassán tartózkodik a közelében. 1683-ban kislányt szül, aki anyai nagyanyja után a Katalin nevet kapja, de mindössze nyolc hónapig él.

Időközben a császári hadak visszafoglalják Thökölytől Felső-Magyarország nagy részét, és a kuruc király 1685 őszén Erdélybe távozik, ahol bekövetkezik bukása. A váradi basa október 15-én nagy pompával fogadja őt, de a lakoma után foglyul ejti. Mire Thököly katonáinak java része átáll a császári seregekhez.

A Thökölyvel Erdélybe kerülő Petrőczy onnan, Gerniszegről írja 1685. november 20-án apósának: felesége előrehaladott másállapotban kassai barátaiknál fekszik, vitesse őt haza. 1685. november 25-én Szklabinán megszületik fiuk, akit anyai nagyapja után Imrének keresztelnek, de mintegy hat hét múlva meghal. Petrőczy pedig követi az 1685 decemberében fogságából kiszabadult Thökölyt a bujdosásba, Szerbiába. Petrőczy és Erzsébet házasélete, amely Thököly pályájának nagyszabású felívelésével vette kezdetét, annak bukásával 1685-ben egy emberöltőnyi időre véget ért.

A gerniszegi levél az utolsó, amely Petrőczytől Szklabinára érkezik. Ebben reflektál a császár által 1684 januárjában megadott általános amnesztiarendeletre is, előadva: ő nem általános kegyelmet, hanem „speciális gratiá”-t szeretne, amely személyére szól, meghagyja vallásában, visszaadja jószágait, családi iratait. Kérésére apósa meg is tesz az ügyben minden tőle telhetőt, egészen 1688-ban bekövetkezett haláláig, de eredménytelenül.

Aztán már csak jó öt év múlva ad magáról Petrőczy életjelt, de ettől kezdve levélbeli kapcsolata feleségével többé-kevésbé folyamatos. A 42 levélben, amely fennmaradt a bujdosás időszakából, egyaránt visszatükröződnek személyiségük főbb vonásai és kálváriájuk változatossága.

Gyötrődéseik,

olykori nézeteltéréseik közepette verset írnak egymáshoz, vagy Istenhívő s egymásnak udvarló vallomást tesznek. „...míg veled, szivem, lakhattam – írja Petrőczy 1693 februárjában – addig éltem, és az után csak nyomorgottam, és ily hosszas bujdosásom, nálad nélkül létem mely keserves légyen, ki nem írhatom. De jobb Isten mindennél, Irgalmassága is, kiben vetettem reménségemet, följebb való minden munkáinál. Te is azért, édes Ersékem, légy csendes és várd az Urnak szabadítását... Hiszen Istent, engemet sok kedvetlen állapotom s nyughatatlanságim után teveled mintegy ujságul szörkösztött egyben.” Erzsébet megilletődéssel és üde viszonzással fogadja a fenti sorokat: „...jóllehet, nem vagyok érdemes, hogy Kegyelmed, Édes gyönyörűségem nékem udvaroljon, mindazon által komaaszszonyok kedvesen szokták látni koma uraimékat. Kegyelmed is magával elhitesse, olykor (= akkor) én nékem is bételnék az én örömem s világi boldogságom, ha azt Isten engedi érnem.” (De kérelmet is intéz urához: „Hallottam, édes szivem, hogy sok boritallal terheli kegyelmed magát, ... kérem, ne rontsa avval magát.”)

Erzsébet minden követ megmozgat, hogy urának „speciális” kegyelmet kérjen. Kitűnő szervezőnek bizonyul: elérte, hogy olyan tekintély, mint gr. Friderich Veterani tábornagy (akivel Erzsébet latinul levelezett) legyen ügyük támogatója. De Veterani 1695-ben elesik a harctéren, s a kegyelem valamilyen útvesztőben elakad.

Közben 1700 decemberében Erzsébet elveszti fő támaszát, édesanyját. Ekkor elhalt szülei emlékére gyászverskötetet állít össze, amelyet két nyelven: magyarul és szlovákul ki is nyomtat. S anyja örökébe lép az evangélikus egyház patronálásában.

Urával csak 19 év múltán

kerül újra össze, 1704 őszén, miután Petrőczy elhagyhatta a Havasalföldet, akkori tartózkodási helyét, és csatlakozott Rákóczi Ferenc szabadságharcához. Rákóczi Petrőczyt tábornokává nevezi ki, s a túróci, árvai és liptói hadait adja keze alá. Majd 1705 januárjában az előző év végén létesített trencséni ostromzár („Bloquada”) megerősítésére rendeli őt azzal az utasítással, hogy „onnan Morva szélire derék portázókat küldvén, azon ellenségnek resistáljon”. (Ez az ostromzár élénken foglalkoztatta a lakosságot: Erzsébet kassai szlovák jószágigazgatója, a bor és a hizlalt disznók állapotáról leadott jelentései közé ékelten, hallomás alapján hosszan ecseteli úrnőjének a „Bloquada” eseményeit.)

1705. július végén Petrőczy otthon van Szklabinán. Felesége várandós, ő maga betegeskedik. Erzsébet 1705. szeptember 6-án leánygyermeknek ad életet, aki az Erzsébet nevet kapja. (Ő lesz majd a Petrőczy név utolsó viselője s a Calischok szülőanyja.) Úgy tűnhetne, hogy végre nemcsak történelmi időket, hanem boldog családi életet is élhetett ez az oly sokat próbált házaspár. De amint Erzsébet 1706. január 7-i, rokonához és jó barátjához, Radvánszky Jánoshoz, Rákóczi udvari emberéhez írt leveléből kiviláglik, „sok visszavonás” volt köztük. Petrőczyt a bujdosásából követte egy asszony, egy kocsis felesége, a férjével és gyermekeivel együtt. A szenvedélyes és büszke Erzsébet emiatt csalódottságában válásra gondol, és elkeseredésében tűzben-lángban ég: egy igen zaklatott hangú levelében arra kéri Radvánszkyt, intézze el, hogy a fejedelmi udvar fogja meg kémként az asszonyt, és szedje ki belőle: „miért jött, ... felesége-e uramnak vagy kurvája? vannak uramtul gyermekei?”. Aztán látván, hogy ura melankóliába esett, azt kívánja Radvánszkytól, hogy az „ország előtt”, azaz a közelgő ónodi országgyűlésen fogja „becsületinek pártját”. 1707-ben javulás áll be a házaspár kapcsolatában, Erzsébet pedig megerősödött vallásos hitében arra a felismerésre jut, hogy hálával tartozik Istennek, amiért az „állhatatlan világában” mindig „kereszt iskolában” tartotta őt, és férjével marad egész annak haláláig.

Petrőczy nem sokkal élte túl a Rákóczi-szabadságharcot. Annak leveretése után 1711 elején Lengyelországba emigrál. 1711. március 16-án onnan ad hollétéről hírt feleségének („Ami olta tőled el váltam – írja – Lengyelországban, Tergovistyán nyomultam meg Gerhard György és Radvánszky János uraimmal. Elég költségünkben tetszik itt való lakásom, Isten fordítsa jobbra.”) Majd kicsi lányára fordítva a szót, a nyilván szlovák pesztonkákkal, szolgálólányokkal körülvett gyermek magyar tanítását kéri: „Örsécskét Atyai szeretettel köszöntem, Magyarul tanuljon, ha Isten vissza viszen, magyarul köszönthessen.”

A szatmári békekötés és a benne megadott amnesztia után tér haza. Felesége mossóci kastélyában, családi iratai és jószágai visszanyerése érdekében folytatott intenzív levelezés közben éri őt a hirtelen halál 1712. június 10-én, életének 58. évében. A necpáli artikuláris templomba helyezik örök nyugovóra. (A kiváló szónok, Samuel Michaelides besztercebányai prédikátor, későbbi püspök búcsúztatja őt nagyszámú főúr, nemes és nemtelen jelenlétében.) (A Zólyomból Petrőczy temetésére tartó Radvánszky Jánost útközben kifosztotta Jánošík rablóvezér, aki egykor a kurucok közt is megfordult.) Révay Erzsébet gazdag feliratú síremléket állított urának és hosszú verset iratott emlékére. A Petrőczy-jószágok visszanyerésén Petrőczy felnőtt lánya és veje is hiába fáradozott. Viszont Petrőczy István hazafiúi és vitézi öröksége nem múlt el nyomtalanul. A halála után, 1713-ban lábra kapott a hír, hogy bizonyos, titokban kuruc szellemben újra szervezkedő férfiak az ő sírjánál tartják összejöveteleiket.