II. Zay Imre és Marie Calisch házassága

Ekkor még természetesen senki sem sejthette, hogy majd mintegy 17-18 év múltán Johan Calisch e házasságából született egyetlen lánya, Marie Calisch lesz Zay Imre felesége, s hogy párkapcsolatuk – válságos előzmények után – valódi révbejutást fog jelenteni mindkettőjüknek.

Zay Imre ifjúkora, útkeresése nem volt zökkenőmentes. Apja, az öt fiát és egy lányát még kisgyermekekként elveszített Zay Péter azt szerette volna, ha az egészségben felnövekedő Imre majd a nyomdokaiba lép, és közpályán, valamilyen nemes hivatásban fog tevékenykedni. Imre azonban – mintha csak katonatiszt őseinek ösztöne dolgozott volna benne – mindenáron katona akart lenni. A 18. század második felében a katonáskodáshoz már nem társult a vitézség és hazavédelem képzete oly mértékben, mint a korábbi időkben, Zay Péter tehát nem értette s nem is helyeselte fia vágyát, attól tartott, hogy e pályán esetleg könnyelművé, tékozlóvá s közönyössé válhat a nemes kötelezettségek iránt. 1784-ben, hogy elvonja Imre figyelmét a nem kívánt pályától, nevelőjével külföldi egyetemre küldi. Imre három évig tanul a leipzigi és a göttingeni egyetemen, de nem lesz sem tudós, sem egyházfelügyelő, sem politikus. Katonának megy, és sokáig nem tudja elfelejteni, hogy apja ellenezte pályaválasztását.

Zay Imrének sok levele maradt fenn. Valamennyi kitűnik kalligrafikusan szép, egyenletes, kiegyensúlyozott kézírásával. Ezzel különös ellentétként a tartalmukban – legalábbis a saját családalapításáig írottakban – gyakori a dúltság, a bizonytalanság, az elkeseredés.

Apja halála után két hozzátartozója maradt: anyai nagyanyja, gr. Auerspergné és mostohaanyja, Calisch Ludovika. Különösen az utóbbihoz írt leveleiben ellentétes érzelmek és indulatok: vádak és önkritikai megnyilatkozások, bizalom és gyanúsítgatás váltják egymást. Hol mostoha elbánásra panaszkodik, és tiltakozik tetteinek mostohaanyja általi minősítései ellen, hol pedig helyesli mostohaanyja eljárásait, s amikor az pl. egy házasulási kísérletét elhamarkodottnak mondja, igazat ad neki, és ráhagyja, hogy keressen számára feleséget.

Érzékenységének, ellentmondásos magatartásának kulcsát tán a nagyanyjához 1789 szeptemberében, 24 évesen írt levelének ezek a kijelentései adják meg: fájlalja, de nem született gondokra, családját azonban vérével is kész szolgálni, csak ne kelljen semmiféle ellenkezést, ellenszenvet látnia. Rejtély, hogy ezzel a habitussal, ezzel az idegrendszeri és lelki érzékenységgel miért vonzotta őt éppen a kemény, kíméletlen katonai pálya.

Miközben Zay Imre egyetemi tanulmányait végzi, majd az uralkodó hadi szolgálatába áll, a nála 14 évvel fiatalabb Marie Calisch gyermekkorát éli szüleinél Bicsicén, ahol kitűnő oktatásban és nevelésben részesül. Már hatéves korától egy házitanító, egy nevelőnő és egy zongoramester foglalkozik vele. Gyermekkorától kezdve négy nyelven beszél és ír: apanyelvén (német), anyanyelvén (magyar), a nép nyelvén (szlovák) és franciául.

Első házitanítója a kor egyik neves tanára és pedagógiai írója, a bécsi evangélikus teológiai akadémia későbbi professzora, a késmárki német Johan Genersich volt, aki a kis Marie-t tanítva Bicsicén írta meg tán első, a lánygyermekek, különösen a főrendűek neveléséről szóló (kéziratban maradt) művét, létrehozásához bőven használva tanítványa apjának, Johan Calischnak gazdag könyvtárát. De nemcsak a fogadott tanítók, Marie apja is igyekezett befolyással lenni a nevelődésére. Mint 1792-ben, az akkor 13 éves lányához írt kéziratos intelmeiben maga megfogalmazza: kicsi gyermekkorától fogva fontosnak tartotta, hogy hozzájáruljon jellembeli, lelki, szellemi kiműveléséhez, s ezzel minden gazdagságnál szükségesebb javakban részesítse; hogy felhasználva mindazt, amit emberismeret, tapasztalat, lánya jellemének tanulmányozása a kezébe ad, illetve ami jól válogatott írásművekből meríthető, megtanítsa őt megkülönböztetni a jót a rossztól, felismerni és magáévá tenni az Istennel, az állammal, a szüleivel, a felebarátaival, különösen a rászorultakkal, az önmagával és a majdani ivadékaival szembeni kötelességeket.

Ifjúkorában Marie, apjától örökölt szembajának kezelése miatt sokat tartózkodik anyjával Bécsben, s ott Johan Wächter bécsi superintendens a nevelője. Fájdalmas, hosszantartó szemműtétnek is alá kell vetnie magát, amit rendkívüli lélekerővel visel el, arra kérve sebészét, hogy eszközei mindegyikét használat előtt mutassa meg neki.

Még nem épült fel szembajából, amikor 1794 nyárutóján 15 évesen házassági ajánlatot kap a 31 éves, egyházi és közgazdasági műveket író tudós Berzeviczy Gergelytől. Szülei, főleg apja előtt a dolgot elhallgatva, Marie maga válaszol Berzeviczynek, azt írva neki, hogy nem érzi magát az ajánlatára méltónak. Valószínűleg csak francia nevelőnője, madame Nestor tudta, hogy valójában milyen megfogadhatatlanul ellentmondásos és pusztító hatású, Goethe regényeire emlékeztető halálos érzelem kerítette a beteg, védtelen, tapasztalatlan lányt hatalmába. Egy éjszaka – közli bizalmasan Madame Nestor 1794 decemberében egy Johan Wächterhez címzett baráti levelében – a még beteg Marie rosszul lett, és ekkor arra kérte őt, ha meghalna, adja majd át szüleinek a levelét, amelyben azt az utolsó kívánságát rögzítette, hogy a nagynénjétől örökölt ezer guldenből csináltassanak Berzeviczynek gyűrűt az ő emlékezetére. A francia nevelőnő, akinek temperamentuma egy fönnmaradt levélváltás tanúsága szerint megperzselte a környezetében lévő férfiakat, bizonyára nem mozgott idegenül az érzelmek rejtélyes világában: „Nagyon kívánom, hogy szegényt mielőbb férjnél lássam” – fűzte hozzá közléséhez.

A férjhezmenetel, amitől a tapasztalt francia aszszony Marie válságos lelkiállapotának megoldását várta, mintegy másfél év múlva lett valósággá, de előtörténete még a krízises időszakra esik. Feltehetően mostohaanyja ösztönzésére az 1794 augusztusában szabadságát töltő Zay Imre felutazik Bicsicére háztűznézőbe. Marie Bécsben élő nagybácsija, Karol Calisch, aki egykor már közreműködött egy Zay–Calisch frigy (Imre apjának Calisch Ludovikával kötött házassága) létrehozásában, 1794 szeptemberében, amint értesült Imre érdeklődéséről, azonnal melegen ajánlotta Marie szüleinek, fogadják el vejüknek, és érvek hosszú sorával bizonygatta, hogy sem a Zay-család régi előkelőségét, sem felekezeti tekintélyét, sem Imre tulajdonságait és jó hírnevét tekintve Marie számára jobb kérőt el sem lehetne képzelni. Zay Imre és Marie Calisch eljegyzésére egy év múlva, 1795 augusztusában, házasságkötésére 1796 májusában került sor. 1797. február 12-én Sopronban, ahol a házaspár a teleket tölti, megszületik egyetlen gyermekük, Károly, aki majd egyházfelügyelő és politikus lesz. A Franciaország és Ausztria között 1792 óta folyó háborúk következtében 1797 tavaszán Magyarországon insurrectiót, nemesi felkelést hirdetnek meg. Zay Imre június elején a Túróc megyei felkelők élén vonul be.

A család aggódik, különösen anyósa, Prónay Johanna, mivel lánya, Marie úgy érzi, hogy férje mellett a helye, és követi őt a fegyveres felkelésbe. A politikus Prónay László húga, Johanna véleménykérő levelére válaszolva, június elején így mérlegeli a helyzetet s a kilátásokat: „Hogy B. Zay Úr Insurgensé lett; az talán nem esett épen roszúl, ha rövid ideik, mutatólag fog tartani; hanem ha valóság találna belüle lenni s ellenség eleiben kék menni; ugy mint uj házas, új gazda s ahoz peres, nagy kockára vetetnék sorsa.” Egy hónap múlva, 1797. július 4-én már az a véleménye, hogy a felkelés nem tarthat soká, mert valójában politikai demonstrációról van szó. „Felséges Urunk tsak azért mutogatya erejit – írja Johannának –, hogy a rosz Szomszéd Burgus (= porosz) király ne akadályoztassa azon Olasz Országi Tartományoknak által vételét, s mellyeket a Francziak királyunknak Niderland hellyet szántak.” A felkelés „mutatólag tartott”, néhány hónapig mindössze: 1797. október 17-én aláírták a Campo Formiói békét. Marie már szeptemberben boldogan írja anyjának, akire kisfiát hagyta, hogy hamarosan jönnek haza. De hazaérve nagybetegen találja őt, és nemsokára, 1797. október 21-én szaggatott, kétségbeesett sorokban már anyja elhunytáról ír Bicsicére apjának.

Fölhagyva a katonáskodással Zay Imre ugyan hosszas örökösödési pereskedésbe került mostohaanyjával, de a bucsányi birtokot már elfoglalhatta. Ottani gazdasága fölvirágoztatására adja tehát magát. Megszerez és elolvas mindent, amit a tudomány a kertészet, a földművelés, a mezőgazdasági technika terén fölfedezett, s amit csak lehet, hasznosít a birtokain. A bucsányi kastély körül majorságot és szép angolkertet hoz létre. Akárcsak jótékonykodó felesége, ő is közvetlen kapcsolatot tart jobbágyaikkal, támogatja a rászorultakat, százával osztogatja népe között az újtestamentumot és az énekeskönyveket, a tehetségesebb jobbágygyerekeket a saját költségén taníttatja.

Ahogy férje a kor gazdasági, Maria a kor gyógyászati és orvostudományi irodalmát tanulmányozza. Nem csupán a saját, ismételten jelentkező betegségei okából, hanem azért is, mert minél jobb gyógyásszá akarja magát kiképezni. A gyógyászatba még anyja vezette be őt. Prónay Johanna közismert volt jótékonyságáról, amelyhez hozzátartoztak a nép körében végzett orvoslásai is. De Marie kitanulta az akkor főleg Németországban ismert homeopatikus gyógymódokat is, és ezeket jobbágyaik és a vidék népének gyógyításában figyelemre méltó színvonalon alkalmazta. A német szakirodalom a homeopatia egyik felső-magyarországi megalapítójaként tartotta őt számon.

1790-ben Sopronban megismerkedett Artner Teréz németül verselő írónővel. Az ismeretségből tartós barátság lett. Teréz hatására és rábeszélésére kezdett Marie az 1810-es évekből vígjátékokat, elbeszéléseket és regényeket írni, német nyelven, amelyek később meg is jelentek. A neves osztrák írónővel, Caroline Pichlerrel 1814 júniusában ismerkedett meg Nagycenken, a gróf Széchenyi család otthonában. Ebből a találkozásból is élethossziglan tartó szoros barátság alakult ki. A zene és a zenélés Marie életének gyermekkorától kezdve mindvégig fontos tartozéka volt. Zongorajátékára Caroline Pichler – aki odahaza, anyja bécsi szalonjában gyakran hallotta Mozartot is zongorázni – így emlékezett vissza: „Ha ... a kis bucsányi kastély zenetermében felcsendült a zongora hangja, az ember könnyen Bécsben képzelhette magát, és nem is jutott eszébe, hogy tulajdonképpen egy kis... tót faluban van.” (Egyébként Mozart volt Marie legkedvesebb zeneszerzője, az ő Varázsfuvolájának eszmeisége sűrűn megjelenik irodalmi munkáiban is.)

1830 novemberében Zay Imre, tekintettel saját katonai szolgálataira, valamint a Zay-nemzetség ősi, Árpád-kori nemesi és háromszáz éves főnemesi múltjára, mindkét nemű utódaival együtt grófságra emeltetett. Mintegy kilenc hónap múltán, 1981 augusztusában az országban kolerajárvány tört ki, amelynek Bucsány és vidéke lakosságának 1/7-ével együtt Zay Imre is áldozatul esett. 66 éves volt.

Felesége, Maria Zay, 1842. április 1-jén, 63 éves korában, hoszszabb szenvedés után Sopronban hunyt el. Egyik utolsó, Caroline Pichlerhez címzett levelét már nem sajátkezűen írja, hanem diktálja: baj van a szemével, szemhéjai lecsukódnak, fájdalmakban és kisebb-nagyobb lázakban fekszik; orvosa bizonygatja, hogy a tavasz majd jobbulást hoz állapotában. Adja Isten, teszi hozzá Marie, de levele befejező részében egy régi német énekeskönyvből vett szavakkal búcsúzik, melyek szerint Isten majd elvégzi, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy az üdvös.