Ibolyaszedés valaha – a legszebb csokrot édesanya kapta

A napocska egyre melegebben sütött. A levegő és a föld megtelt élettel, és az emberek szívébe is beköltözött a tavasz. Ez az évszak a gyerekek számára sok-sok örömet tartogatott. Libalegeltetés közben készítettük a fűzfa sípokat, és zengtük a mondókát: „Szólj síp, szólj...”. Pitypangkoszorút fontunk, táncra perdültünk a zöldellő réten versenyt énekelve a tavaszi madarakkal. De a legkedvesebb tevékenységünk mégis az ibolyaszedés volt.

Délelőtt az iskolában megbeszéltük a nagyobb lányokkal, hogy meg kéne nézni van-e már ibolya az agacsosban (az akácerdőt hívtuk így). Egy osztályba jártunk elsőstől ötödikesig, szóval voltak köztünk már nagylányok is. Ebéd után aztán szépen elkéretkeztünk, mert az ibolyázás egész délutánt betöltő tevékenység volt. A kötényzsebbe jó hosszú spárga került és már mentünk is a szőlőhegy felé. Persze, mondanom sem kell, hogy mire odaértünk, már jó pár fiú is hozzánk csapódott. No nem ibolyázni, mert az lányos szórakozás, de a mulatság kedvéért.

A tavasz már bőven osztotta a melegét. A szőlőhegyen szétszórva fütyörésző férfiak ásták a szőlőt, itt-ott még asszonyok is segédkeztek a nehéz munkában. De mindenki békésen és örömmel dolgozott. A szőlők között a kaszálókon sok-sok gyümölcsfa: berkenye, naspolya, savanyúszeder és rengeteg szilvafa. Ősszel annyi szilva termett, hogy már becsülete sem volt. Mára itt is csak hírmondónak maradt egy-két szilvafa. Nos, ezeket a gyümölcsfákat először megmásztuk a fiúkkal versenyezve, aztán a frissen sarjadt fűben gurguláztunk le a dombról. Jól kihancúroztuk magunkat és csak ez után jutott eszünkbe, hogy miért is jöttünk.

A kis erdőcskében a lombtalan fákon vidáman röpködtek a madarak, kíváncsian figyelve, mit akar itt ez a sok gyerek. A tavalyi avar szárazon ropogott a lábunk alatt és mi beljebb és beljebb merészkedtünk a fák közé. Ekkorra már teljesen lecsöndesedve. Tanítottak is, vagy magunktól tudtuk, arra már nem emlékszem, de azóta is az erdőben egész halkan beszélek, hogy ne zavarjam méltóságteljes csendjét. Az erdőcske telis-tele volt ibolyával. Ez volt az első tavaszi illatos virág, amely elhozta az új életet, szépséget és színt. Ott a Zobor lankáin valahogy lilább és nagyobb volt az ibolya, mint máshol. Óvatosan lépkedtünk, nehogy összetapossuk az apró virágokat. Előkerült a spárga, erre kötöttük fel a sok kis csokrot, és füzért készítettünk belőle. Ilyen illatos ibolyafüzérrel a nyakunkban ballagtunk hazafelé, kipirult arccal, csillogó szemekkel, boldogan. Eszünkbe sem jutott rosszalkodni, verekedni. Persze, akkoriban is verekedtek a gyerekek, de nem ilyen meghitt pillanatokban. Boldogok voltunk, mert előre tudtuk, milyen örömet szerzünk a csokrainkkal. Minden gyerek vitt valakinek ibolyát: nagymamának, szomszédasszonynak, vagy egy ismerős öreg néninek, aki könnyes szemmel köszönte meg és örült, mert itt a tavasz és ő megélte, lám szagolhatja fentről az ibolyát, talán a Jóisten ad még egy évet. Édesanya kapta a legszebb csokrot, amit bőséges vacsorával hálált meg, mert mire az ibolyázás és csokorosztogatás véget ért, már este lett.

A virág ott díszelgett az asztalon még egy pár napig, eszembe juttatva a gyönyörű délutánt, amilyenre megint egy teljes évet kellett várnom.