Hűséges kis falvak

Nem kísérik utunkat zsúfolásig megtelt utcák: kilépünk a Hotel Hispania hátulsó ajtaján, majd lemegyünk a szomszédos épület mélygarázsába, ahonnan nagy gázzal felgurulunk a meredek kijárat bejárójáig. Abban a pillanatban, legalábbis így hiszem, amint meglát minket a másik épületben serénykedő recepciós, kinyitja a távvezérléssel működő vaskaput: az egyirányú szűk kis utca végén a tiltótáblával ezúttal nem sokat törődve kihajtunk a villamossínre. Elhagyjuk Zaragozát. 

Ezen a forró nyári napon három megálló vár ránk. Tulajdonképpen nem is egymás melletti és nem is turistacsalogató helyszínek, hanem gazdag történelmi emlékrengeteg, amelyből reményeim szerint újabb és újabb szeletet kínálhatnak ezek a települések, és elfeledtetik az utazás mostanra már egyébként sem macerás körülményeit.

Errefelé az évnek ebben a szakában ritkán esik, a durva tájképet leginkább a kopárságra utaló sárgával festették, háttérül robosztus sziklákat, középkori falurészleteket adva hozzá. A Zaragozát Bilbaóval összekötő Autopista Vasco-Aragonesán – hétköznapibb nevén az AP-68-asról van szó – elszáguldunk egy víztározó mellett – erre nem látni különösen sok ilyet. Arról nem is szólva, hogy a térségen keresztül folyó Ebrót a teljes elapadás veszélye fenyegeti a rekkenő hőség miatt.

Alig egy órával az indulást követően már Aragónia egyik középkori községe, Tarazona üdvözöl. A kisváros hírnevét, mint a legtöbb aragóniai településnek, az óváros adja. A középkori helység szívében áll a tornyos tetődíszekkel, különleges téglákkal és mór kerengőkkel ékesített katedrális, amelyet gótikus és mudéjar elemek párosításával raktak össze. Ebből a vegyes stíluskavalkádból nem sok építészeti emlék maradt az Ibériai-félszigeten, csak az aragóniai Rómeó és Júlia közeli kisvárosában, Teruelben áll ehhez fogható katedrális. A „miénk” nem mai darab, az Úr 1232. esztendejében szentelték fel. Az Iglesia de Nuestra Señora de la Hidriában, igaz, nem oltári nagy templom, csupán egyetlen csoport jár, ők sincsenek öt-hat főnél többen. Végighaladunk az épületen: a falakat részben sérült állat- és emberábrázolások díszítik, egyes ajtókról ugyancsak színpompás szentképek néznek vissza ránk. Az eredetileg a város falain kívülre épített templomban vakolatfehér gótikus sírok vannak, de az intézmény egyetlen ügyeletes alkalmazottjának fogalma sincsen róla, kiket rejthetnek a márványtömbök. Középkori püspököket, vetem fel. Minden bizonnyal, mondja elmélázva a kislány, majd otthagyva a pultját, kijön a vakító napvilágra, hogy egy fénykép elkészítésével megpróbálja jóvátenni nyugtalanító hiányosságát.

Észak felé vesszük az irányt, Sos del Rey Católico falvát mintegy másfél óra autózással tudjuk megközelíteni. Sietnünk kell, mert a közintézmények a korai ebéd után legalább másfél-két órára sziesztára vonulnak. A település nagy részét csak gyalog járhatjuk be, a legtöbb utca olyan keskeny, hogy meg sem lehetne próbálni az autós közlekedést. Két-három családdal találkozunk addig, amíg felkaptatunk a Sada-palotához, ahol Aragóniai Ferdinánd, a félsziget egyik legismertebb uralkodója született. A medievisták közül többen úgy vélik, mivel kiváltságos magaslati helyszínre épület, ezeken az alapokon már igencsak korán állhatott egy korábbi palota, amelyet a Sada família átépíthetett. A jelenleginek az 1200-as évekből származnak a legrégebbi szobái, mégsem akadnak benne régiségek. Modern üvegajtó fogad minket, a pult mögött aragóniai és katalán nyelven beszélő, de angolul megszólalni sem tudó munkatárs ül. Elkeserítőbb nem is lehetne a helyzet, hiszen az épület nem pusztán múzeum, hanem egyben a város turisztikai hivatala. Csak annak örülhetünk, hogy a falépcső autentikus, a királyné termében meghagyták a fehér oszlopokat, illetve az egész kúriában érintetlen a fakazettás mennyezet. A kard, amely üvegszekrényben áll, annak a másolata, amely Aragóniai Ferdinándé volt – az eredeti hollétéről egyetlen szót sem ejt a katonás mondatokkal elénk tett információs tábla. A ház szülöttének későbbi házas- és uralkodótársa, Kasztíliai Izabella bámulatosan aprólékos végrendeletet hagyott hátra, a fakszimile kiadás olyan, mintha valós lenne. Az Alzirából kölcsönzött manifesztum, amelyben II. János navarrai–aragóniai király hírül adta a legkisebb infáns születését, nem másolat: 1452-ből származik. Ez volt az esztendő, amelynek március tizedikéjén itt, a Pireneusok tövében, ennek a palotának a falai között Kasztíliai Johanna (vagy ahogyan sokan ismerik: Juana Enríquez), a nemes urak többsége által nem szívlelt, zsidó és mindenféle egyéb vérből származó aragóniai királyné életet adott a térség talán annyira várva vártnak nem titulálható örökösének. Sajnos, az egykori szoba, ahol világra jött, teljesen üres, csupán egy modern fabölcső áll benne, miközben az épület egyik eredeti állapotában meghagyott alsó szintjében (ott boltívek, háttérben részletgazdag középkori freskóval) kifüggesztett fényképeken látszik, hogy nem is olyan régen még 17–18. századi bútorokkal volt berendezve. Sem az eredeti járólapot, sem a szekrényeket, sem a székeket, sem a fali díszeket nem találni az egykori úri lakban. Arról, hogy most hol lehetnek, mindenki hallgat. Csak remélni tudom a legjobb forgatókönyvet. Azt, hogy egy múzeumi raktárban porosodnak.

A Navarrát előbb felesége jogán, majd a trónt bitorlóként kormányzó, Aragónia és Szicília Királysága felett viszont megkérdőjelezhetetlen eredettel uralkodó II. János király fiának első heteiről nem sokat tudni. Ha nem tévedek, az sem egészen tisztázott, hogy a belháborút kiváltó lázongások elől miért éppen ide menekült a vele várandós édesanyja. Gyaníthatóan azért, hogy végigvigye mesteri aknamunkával megtervezett célját: azt, hogy férje előző házasságából származó legidősebb fiát, a vianai herceget, Károlyt kifúrja a trónöröklésből. Mondani sem kell, azzal a ténnyel, hogy fia aragóniai felségterületen, a navarrai határhoz közel eső Sosban látta meg a napvilágot, szépen megtámogathatta igényeit. (Egy kis történelmi bulvár: János királynak tizenhat gyermekéről maradtak fenn források, az ágyasai egyikétől származók között is akad egy, akit Ferdinándnak neveztek.) Arról sincsen biztos ismeretünk, hol és mikor keresztelték meg Aragóniai Ferdinándot, de az biztos, hogy kézenfekvő lett volna, ha a Sosban már akkor is álló Szent István-templomban teszik szenteltvíz alá a fejét. A város legmagasabb pontján álló istenházában találni is egy, a 8. századból származó keresztelőmedencét, amelyről azt állítják, hogy abban keresztelték meg Ferdinándot. Megéri leereszkedni az immáron ezeréves kriptába, ahol páratlan freskókat rejt a sötétség. A legcsodálatosabb a Pantokrátort a négy evangélistával az oldalán ábrázolja.

Érdekes, hogy úgy hozta az élet: Sos del Rey Católico, ez a fontos történelmi falu mintegy háromszáz évvel később szinte végérvényesen összekapcsolódott a környező településekkel. V. Fülöp, az egyik újkori spanyol uralkodó a spanyol örökösödési háború (ez az, amellyel az osztrákok megszerezték Spanyol-Németalföldet és Nápolyt, valamint Szardíniát, a britek pedig Gibraltárt) alatt tanúsított hűségéért busásan megjutalmazott öt aragóniai falut. Ezek között van a csodálatos Sos, ahonnan egy másik lojális településre, a manapság mintegy hétszáz lelket számláló Uncastillóba vezetett az utunk. A neve is arról árulkodik, hogy még áll egy középkori vára és a gótikus királyi palota impozáns része, s ha jól számoltam, négy temploma.