Hordszékes utaztatást is vállalnak a serpák

Andoki serpa: hátán a civilizáció kellékei Mendrey Attila felvételeEgy nap alatt megjárható – tűnődtem háromezer méter magasan egy vaksötét sátorban, miután az ordas hideg ellen már magamra húztam sapkát, kesztyűt, dupla zoknit. Vajon miért kellett nekem mégis a négynapos hegyi túrát választanom, szélben, esőben, szédítő meredélyeken és bokapróbáló köveken keresztül?

Talán azért, mert ez a világhíres Camino Inca, vagyis inka út, amelyen ötszáz évvel ezelőtt a világ akkori legnagyobb birodalmának futárai hozták-vitték az üzeneteket. Maga az úthálózat több mint húszezer kilométer, ebből mi most szerény negyvenet tennénk meg, olyan romvárosokon keresztül, amelyek másképp megközelíthetetlenek. A túlélés jutalma (a negyedik napon) napfelkelte a Machu Picchun, ahol a korai érkezésnek köszönhetően néhány óráig csak a romokat és nem a turisták tömegeit kell kerülgetni.

Tizenhárman indulunk, három lány, tíz fiú: ausztrálok, argentinok, írek, egy magányosan utazgató svájci lány, meg mi, magyarok. Vezetőnk kecsua nyelven Kis Sólyomnak nevezi magát, asszisztensét viszont már a blazírt írek keresztelik Oxywomannek, utalva a hátizsákjában rejtegetett oxigénpalackra, amivel szükség esetén tartja bennünk a szuflát. A kezdetben még igen vidám társaság közé hallgatag indiánok keverednek, klasszikus mackónadrágban, lábukon kínai gumiszandál, hátukon meg irgalmatlan pakkok. Ők viszik a sátrakat, a gázfőzőt, a kempingszékeket, az edényeket és a négy napra szánt összes élelmiszert.

A Camino Inca kiindulópontja Cuscótól 88 kilométerre van, idáig járnak a turistabuszok. Keskeny, vészesen lengő függőhídon kelünk át a haragos Urubamba folyó felett, az út mentén kezdetben két-három házból álló minifalvak tűnnek fel. A turisták látványára mezítlábas kisgyerekek és meghatározhatatlan korú asszonyok kerülnek elő a házakból, palackos vizet, Coca-Colát és Snickerst árulnak.

Nemsokára letáborozunk, és jön a váratlan civilizációs fordulat. A füves domboldalon apró kempingszékek sorakoznak, középen összecsukható asztal. Fémtálcákon méretes csöbrökben gőzölög a leves: a hallgatag indiánok szinte észrevétlenül elénk kerültek, hogy mire a „jóléti kompánia” megérkezik, már kész ebéddel várják őket. Zöldségleves, milánói makaróni és banán a menü, utána teázunk, mint egy angol klubban. Minden tökéletesnek tűnik: süt a nap, teli a hasunk, és még nagyon mászni sem kell. Fél óra múlva már nincs ilyen jó kedvünk: szakadni kezd az eső, hiába, ez itt az esős évszak, más néven nyár. Az ösvény összeszűkül, jó kis kaptatóvá válik: – Gyerünk, fiatalok, hiszen ez a legkönnyebb nap, már csak néhány óra, és a táborban vagyunk – buzdít Kis Sólyom, de hiába. – Nincs ideális évszak – folytatja keserves ábrázatunkat látva. – A legtöbben június–augusztus táján jönnek, amikor az eső ugyan nem esik, éjszaka viszont akár fagyhat. Szeptember és március között nincs hideg, de szinte mindennap esik az eső. Februárban egy hónapra le is zárják az ösvényt, ilyenkor kerül sor a takarításra: amikor 1980-ban először megrendezték a tisztogatást, 400 kiló szemetet gyűjtöttek össze. Azóta az idegenvezetőnek kötelessége jelenteni, ha valaki a csoportból szemetel. A jól jövedelmező Inca Trailt persze erre az időre sem zárják be, csupán a folyó melletti alsó útra terelik: ez főként állatbarátoknak ajánlható, lévén, hogy itt behatóan lehet ismerkedni a kígyókkal és egyéb csúszómászókkal.

Pár órán keresztül kapaszkodunk felfelé, vízmosáson, erdőn át, homlokba húzott esőkabátok alól pásztázzuk a terepet, de sehol egy árva kígyó. Délután ötre megérkezünk a táborhelyre, ami meglepően összkomfortos benyomást kelt: hiába vagyunk a „vad természetben”, háromezer méter magasan az Andokban, kis barakkban WC és hideg víz is van, ami persze nem iható, de víztisztító tablettával előbb-utóbb azzá tehető. Az esti szürkületben már állnak a két-három személyes sátrak, mi meg a nádtetejű pavilonban keresünk menedéket az eső elől, ahol serpáink teát és forró pattogatott kukoricát szervíroznak. Húsz perc bágyadt ücsörgés után úgy döntünk, hogy akkor nyilván ez volt a vacsora, kétszeri meleg étkezés amúgy is káros az egészségre, és már diszkréten visszavonulnánk, amikor nagy edénycsörgés közepette megjelenik Hiringuito, a szakácsunk (a kiszolgáló személyzet korlátlan ura), és tálalja a levest. A főétel rántott hal (szálka nélkül) krumplival és gúlába rakott rizzsel. A pislákoló petróleumlámpa fényénél azon tanakodunk, hogy valóban jól látjuk-e: a tányérokat uborka- és paradicsomkarikák díszítik, mint valami rendesebb étteremben. Este nyolckor vaktában tapogatózunk vissza a sátorhoz, mert rutintalanul bent hagytuk az elemlámpát. Az eső monoton zaja ringat álomba, de a hajnal a vártnál is korábban érkezik két nyerítő szamár, majd pár egymással versenyt rikoltó kakas, végül pedig egy sátorzsinórban óriásit eső serpa képében. Reggel hatkor diszkrét koppantás, és már nyomják is a kezünkbe az ébresztő kokateát. – Room service – nyögik félálomban az írek, nem túl lelkesen az előttünk álló megpróbáltatásoktól. A második nap a kemény sportolóké, háromezerről fel kell küzdeni magunkat a négyezer-kettes hágóig, ennek megfelelően kalóriagazdag reggeli dukál: forró, sűrű, pépes kukoricakása, majd „nyomatónak” vaskos amerikai palacsinta mézzel, lekvárral vagy sziruppal. Van tea, kakaó és kávé is, utóbbi a svájci Nestlé jóvoltából. Hiába, ez egy civilizált vadon.

Végre felérünk a halott asszonyról elnevezett csúcsra. A hágó túloldalán szürke ködfoszlányok telepednek egymásra, és mi lassan beleereszkedünk a felhőbe. Nem esik az eső, mégis mindent áthat a nedvesség. Ez már az esőerdők misztikus világa; az orrunkig sem látunk, viszont bármit el tudunk képzelni. Például egy inka futárt kezében a kipuval, amelynek rostjain csomókkal jelölték a betűket (mert „rendes” írásuk nem volt), amint viszi a spanyol hódítók érkezéséről szóló üzenetet az egyik sziklaszirten magasodó erődbe. De futár helyett legnagyobb örömünkre az ebédsátor tűnik fel a ködben: az „esőre” való tekintettel behúzódunk az asztal köré. A levest valóságos üdvrivalgás fogadja, aztán kitűnően fűszerezett rántott csirkecomb következik dupla körettel, majd kissé rezgő gyümölcszselé. Kezdjük megszokni a kényeztetést. Az argentinok felvetik, hogy nyugágy és szieszta is kellene, de sajnos csak az alaptúrára fizettek be, így ez nem jár. Nem vicc: itt is több kategória van, 150 dollárért ennyi jár, de 250-ért már a hátizsákot is viszik helyetted, 400-ért meg téged is – magyarázza Kis Sólyom. – Halál komoly, hordszéken is megteheted az egész túrát, de általában a második nap lekéredzkednek az emberek, és inkább a gyaloglást választják, mert félnek, hogy a többi turista kiröhögi őket.

A délután már rövid, azért vigyáznak, nehogy túlhajtsanak minket. A nehezén túl vagyunk, a gondok a nagy emelkedőnél szoktak lenni: Oxywoman egy őszinteségi rohamában bevallja, hogy már haláleset is volt errefelé, de ennek főként a felelőtlenség volt az oka. Most mindenkit előre figyelmeztetnek, hogy csak megfelelő fizikai kondícióban vágjon neki az útnak, mert nincs orvos, és a telefonok sem működnek. Ettől hirtelen nagyon fittnek érzem magam. Négy óra felé tábort verünk egy kisebb völgyben (3800 méter magasan), és a szokott színvonalú vacsora után idegenvezetői felszólításra rumozunk: éjszaka állítólag veszett hideg lesz, errefelé ezt ajánlják ellenszernek.

– Ez az út legfestőibb szakasza – mondja Kis Sólyom a harmadik reggelen, csak sajnos a tegnapi felhő tisztára hozzánk nőtt. A hegyek helyett viszont látunk orchideákat – állítólag 250 fajta nyílik errefelé, teljesen vadon – és a völgyben köröző sólymokat, átkelünk egy fél esőerdőn és egy valódi inka alagúton. Vagy nyolc órát menetelünk lefelé, többször visszasírjuk a tegnapi kaptatót, amikor egyszer csak megpillantjuk: az itteniek Kolibrinak hívják a hegyoldalba mesterien beleszabott inka várost. Ha megfelelő szögből nézzük, világosan kivehető a madár csőre (két ékbe állított épület, a bástya), a teste (a városvezetés épületei) és a két verdeső szárnya (a híres teraszok). – Az inkák minden városa valamilyen állatot formáz: van köztük jaguár, puma, kígyó és keselyű alakú is – magyarázza Kis Sólyom, majd elragadja a nemzeti büszkeség: – Ugye micsoda pompás birodalom volt itt? És ezt a mi kecsua őseink hozták létre. Mindenkinek volt munkája, nem volt éhezés, de aztán jöttek a spanyolok, és mindent tönkretettek. Mára alig maradt valódi kecsua. Most próbáljuk ismét megszervezni az andoki népeket, hogy legalább a kulturális örökségünknek legyen valódi gazdája.

A Machu Picchu. Nem kunszt megmászni, de érdemes. A táborhely egy csúcsszezonban levő kempingre emlékeztet leginkább. Másfél dollárért még forró (?) zuhanyra is be lehet fizetni, van búcsúvacsora és fél tizenegyig tánc. Kezdenek visszaterelgetni minket a civilizációba, pedig az igazi attrakció, a Machu Picchu még hátravan. Hajnali négykor, vaksötétben, elemlámpával hadonászva indulunk. Még egy utolsó emelkedő, és átlépünk a Napkapun, a másik oldalon pedig kétszáz méter mélyen ott fekszik előttünk a Machu Picchu. Üresen, elhagyatottan és lenyűgözően misztikusan. Mintha egy kúpszerű hegyet lefejeztek volna, és arra „ültették volna” a várost. Alatta, az Urubamba völgyében óriás ködpamacsok gomolyognak, fölötte a hatezres hegycsúcsokat szürkés fátyol fedi. A felhőcsíkok aztán egyszerre egymásba fonódnak, és nemhogy a napfelkeltét, de még magát a szent várost sem látjuk. Mire leérünk a romokhoz, ismét fellebben a felhőfüggöny: a csúcson a Nap-templom trónol, alatta a fürdők és a vallási vezetők házai, balra a közigazgatási központ, jobbra pedig a völgyig hullámzó teraszok. Középen kis terecske, ahol három láma legel fűnyírói minőségben.

A Machu Picchut 1911-ben fedezte fel az amerikai Hiram Bingham, aki azt hitte, hogy az elveszett Szent Várost, vagyis a spanyol hódítók elől sikeresen rejtegetett Vilcapampát találta meg. Ide vonult vissza 1537-ben az utolsó inka uralkodó, Manco Francisco Pizarro csapatai elől. A valódi Vilcapampa romjaira azonban néhány éve még beljebb, a turisták számára egyelőre megközelíthetetlen dzsungelben bukkantak rá, így a Machu Picchu funkcióját továbbra is homály fedi. Az archeológusok háromszáz, többségében női csontvázat találtak, amiből arra következtettek, hogy talán a Napszűzek lakhelyéül szolgált a város. Kis Sólyom viszont azt meséli, hogy a legújabb ásatások során egy ló csontvázára bukkantak, és mivel az inkák nem ismerték a lovat (a legenda szerint amikor meglátták a spanyolokat lóháton, isteneknek hitték őket, így aztán nem volt nehéz „leigázni” őket), mégsem elképzelhetetlen, hogy a spanyolok idáig is behatoltak az őserdőbe.

Bolyongunk órákat a városban, merengünk az áldozati kövön heverve, egyensúlyozunk a több száz méteres mélység fölött, a szakadék szélén. Sehol semmi figyelmeztetés vagy elbarikádozott út – egyszer Kaliforniában leléptem egy erdei ösvényről, mire azonnal feljelentettek a parkőrnél –, ez a korlátlan szabadság világa. Csak te vagy, a romok és a hegyek.

Meg sajnos a vonat, ami négykor indul vissza Cuscóba.