Ki hitte volna, hogy téves az a feltételezés, mely szerint a kiváló tehetség egyszerűen csak születik! „A zseni nem születik, hanem azzá válik” – olvasom egy alig 80 oldalas könyvecske első lapján.
Hogy fogok zsenit nevelni?
A japán író szerint az óvodában már késő nevelni. (Ez fölöttébb jó hír, gyermekem mindössze másfél éves. Munkára fel!) „A gyermek észbeli fejlődése a lehetőségek alapján születésétől 3 éves koráig ugyanannyi, mint 4 éves korától 17 éves koráig. Az újszülött agya egy üres laphoz hasonlatos, tehetsége attól függ, hogy mit írunk erre a tiszta papírra. Az agy már az első 6 hónap során eléri felnőttkori teljesítőképességének az 50%-át, 3 éves korra pedig a 80%-át.” (Most már biztos, hogy nem megyek vissza korábban dolgozni! Ki fogja akkor Enikő papírlapját teleírni? Az anya legfontosabb elfoglaltsága a gyermeknevelés. Ha ezzel nem értek egyet, akkor miért vállaltam gyermeket?) „Jobb dicsérni, mint szidni. A két módszer – jutalom és büntetés – közül a második nem célravezető.” (Ezt jó lesz az agyamba vésni. Ma is rögtön bepöccentem és türelmetlenül a kezére ütöttem, amikor már a harmadik virágot tépte le és trancsírozta szét az udvar betonján.) „A verstanulás fejleszti az emlékezetet. A mondókák nagyon megfelelnek ennek a célnak, mivel rövidek, ritmikusak, könnyen megjegyezhetők. A gyermek emlékezőképességét addig kell fejleszteni, amíg örömét leli az ismétlésben.” (Ismétlés a tudás anyja. Hogy is felejthettem el? Én, liba, eldugtam Enikő elől a Füzesi Zsuzsa-féle Mondókáskönyvet, mert már halálosan untam, hogy a nap bármely percében utánam hozza skandálva: „Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet...” Idegesített, hogy a könyvben található összes mondókát szóról szóra el kell mondanom újra meg újra.) „Sok szülő elfelejti, hogy a gyermek a felnőttel együtt gyomlálhat a kertben, locsolhat, felmoshatja a padlót, takaríthat.” (Ezt aláhúzom. Meg fogom mutatni az apjának. Mindig szidja a lányát, amikor az látszólag céltalanul bolyong takarításkor a házban a nedves moppal vagy a csöpögő WC-kefével.) „Biztosítsunk csemeténk számára ideális, ösztönző környezetet! Vegyük körül klasszikus zenével, festészettel! Az 5 hónapos csecsemő már értékeli Bachot.” (Ösztönösen beharapom az alsó ajkam. Ezt jól elbaltáztuk! A legtöbbet a nappaliban tartózkodunk. Mi van a falon? A legnagyobb képünk egy Cecconi-reprodukció három félmeztelen fürdőző nővel. Harminc évet várt a vászon, míg én bekereteztettem. Annak idején keresztanyám kapta valakitől nászajándékba, de a háromszobás panelban nem találtak neki helyet, így továbbajándékozta szüleimnek.
Anyám szigorú katolikus neveltetésben részesült, hát gondosan elsülylyesztette a szekrény mélyére. Ott leltem én rá nagy boldogan. Amikor nagyanyám először meglátta nálunk az ominózus festményt, villámgyorsan keresztet kellett, hogy vessen ekkora szemérmetlenség láttán. Azóta is kizárólag a falnak hátat fordítva hajlandó csak ülni, hogy ne is lásson rá. Ami pedig a zenét illeti, hát izé..., nálunk bizony főként Republic szól naphosszat. De ezen aztán tényleg ne múljon, én igazán szófogadó vagyok, majd kiírom a jégszekrényre a bevásárlócetli mellé: Enikővel Bach kantátáit és oratóriumait pótolni! ĺgy csak nem felejtem el...)
„A tradicionális bölcsesség megrója az anyát, ha minden alkalommal felveszi sértődött gyermekét, mivel a gyermekben kialakulhat az a szokás, hogy sírással el lehet érni kívánságainak teljesítését. Én meg vagyok győződve arról, hogy a gyermeket minél gyakrabban fel kell venni. Jusson neki elegendő az ilyenfajta érintkezésből! Ebben látom a megértő ember kialakulásának egyik tényezőjét.” (Elmondom, milyen forgatókönyv szerint zajlik nálunk, teszem azt, a mosogatás. Törvényszerű, hogy azon nyomban, amint munkához látok, ott terem a lányom: – Hoppa! – kérlel. Higgadtan elmagyarázom, hogy ez most nem fog menni, mivel pillanatnyilag mindkét kezem foglalt. – Hoppa! – ismétli. Én is a magamét. Nyafogás, pityergés, majd eldurran az agyam, de a vizet elzárom, a gyereket felveszem. Apja felnéz az újságból: – Minek kapod fel rögtön? Elkényezteted. A fejedre fog nőni.
„A kisgyermek mindenre emlékszik, ami számára érdekes. Önök is olvasnak gyermekeiknek meséket akkor is, ha ők az olvasottakból keveset értenek meg. Gyermekük sokszor meghallgatja ezeket és megjegyzi, és ha figyelmetlenül olvasnak fel, azonnal észreveszi a hibákat. 3 éves koráig könnyű megtanítani a gyermeknek azt, ami őt érdekli.” (Most valami egészen hihetetlen dolgot mondok: 18 hónapos lányom simán elszámol hétig, pedig az égvilágon senki sem tanította rá. Egyik este több idősebb gyerkőccel bújócskáztunk. Enikő ott botladozott közöttünk, nagyokat sikongatott kacagva, tetszett neki a játék. Mindössze anynyi történt, hogy mindig hallotta, amint a hunyó hangosan tízig számol. Másnap reggel ébredés után a plafont bámulva lányom számolni kezdett az ágyban. Azt hittem, még fel sem ébredtem, én ezt csak álmodom...)
A mi zsenipalántánk egyébként minden tilalom ellenére következetesen a bili mellé kakál, eldobja a poharát, ha kiitta a tartalmát, kiköpködi a már félig megrágott ételt, ha nem ízlik neki, a kifáradásig kell kergetni reggelente a fésűvel, a világ összes csigáját behordja a konyhánkba, homokozás közben rendszeresen végignyalja a játék lapátkát, a szennyes ruha közé a mosógépbe fondorlatos módon állandóan különböző játékokat csempész, melyek csak teregetéskor kerülnek elő... A sikerre nevelés japán módszerét tanulmányozom, miközben elemi dolgokra képtelen vagyok megtanítani a lányom? A könyv szerzőjének sikerül megnyugtatnia, mielőtt feladnám a sziszifuszi harcot: „Szemünket és arcunkat örökségül hagyhatjuk gyermekeinkre, de arckifejezésükben, mint egy tükörben, a családi viszonyok tükröződnek. Az anya idegesség-vírussal fertőzöttsége sokkal veszélyesebb és erősebb, mint a megfázás... Egyáltalán nem kell semmi különlegeset tennünk ahhoz, hogy gyermekünket a korai fejlesztés módszerével neveljük. Kezdetnek a legjobb, hogyha megteremtjük a férj és feleség közötti harmonikus kapcsolatot, és az otthon kellemes pszichológiai légkörét.”
Még mielőtt belelovalnám magam a hitbe, hogy most aztán már tényleg zseni lesz a gyerek, mert tudom a receptet, eszembe jut Móra Ferenc frappáns gondolata: „Minden kisgyerek okos, a legtöbb ember ostoba. Ezt teszi a nevelés.” Mégsem hagyom, hogy teljesen kedvem szegje ez a pesszimista vélemény, inkább Ostwald német kémikus szavait ismételgetem buzgón magamban: „A nagy embereket szüleik nem kényszerítették az olvasásra, csak gyermekkoruktól könyvekkel vették körül őket. Soha nem mondták nekik: – Azt szeretném, ha híres ember lennél! – Másképp szóltak hozzájuk: – Hiszem, hogy híres emberré válhatsz!”
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.