Hófehérke családot keresett és talált

Dorkának, a másfél éves németjuhásznak több udvarlója is akadt az őszi tüzelés idején, ám a gazdi ezúttal is előrelátónak bizonyult. A kifutó fémrácsain át a kutyus hangos ugatással üdvözölhette ugyan a hódolók felajzott seregét, de egyéb nem nagyon történhetett köztük. Egyetlen egy keverékkutyus bizonyult kitartónak, aki három hétig a ház előtti kert tujafái alatt lakott.

Dorka már túl volt a „nehéz napokon”, szabadon futkározott az udvaron, de Hófehérke – így nevezték a háziak a maszatos, vajszínű kutyust – továbbra sem tágított. Az ősz beálltával dideregve köszöntötte reggelente a háziakat. A kis lelenc az első langyos tejadag láttán örömében reszketni kezdett, és bepisilt. Később már csontot is kapott meg kutyatápot. Hófehérke úgy érezte, ezt a sok jóságot meg kellene valamivel szolgálnia, ezért védelmezni kezdte a ház előtti járdaszegélyt, és sorra megtámadta az arra járókat. A kutya a kovácsoltvas kerítés háromszögű mintáin át egy szép napon beosont a kiskertbe, és onnan figyelte a háziakat. Dorka Marcival, a tacskókölyökkel osztozott az udvar őrzésén. A falánk Marci ki nem állhatta Hófehérkét, és nem bocsátotta meg a háziaknak, hogy osztoznia kell a mindennapi betevőn. A családtagok és az állatok azonban lassan hozzászoktak Hófehérke jelenlétéhez. A faluban azonban felhívták a kutyatartók figyelmét: vigyázzanak állataikra, ezentúl minden szabadon kóborló állatot lelőnek.

A család döntés előtt állt. Nem voltak könnyű helyzetben, hiszen a meglévő két elkényeztetett, rendszeresen sétáltatott és iskolázott eb mellé befogadni egy kis lelencet, akinek sem a korábbi gazdiját, sem a betegségeit nem ismerték, a gyerekekkel szemben sem bizonyult jó megoldásnak.

Elvitték a menhelyre

Az állatka bizalommal ült a leendő gazdija ölében, aki átadta őt a telep állatorvosának, hogy karanténba zárják. Másnap, egy álmatlan éjszaka után újra jött a család, hogy rábeszéljék a menhely állatorvosát a kasztrálásra. Nem tudnak létezni a kis maszat nélkül, de ehhez neki is tennie kell valamit: nem kóborolhat el, nem támadhat rá a házi ebekre. A műtét után hazahozták a kutyust, a gyerekek külön ládát barkácsoltak neki, kibélelték pokrócokkal, és betették Dorka kifutójába, aki legnagyobb meglepetésükre éjszakánként melengette az alig egyéves jövevényt. Hófehérke egy hét alatt felépült, és válogatás nélkül mindent befalt. A gyerekek közeledését azonban rendre elutasította: félt a seprűnyéltől, félt a labdától, fejvesztve menekült minden plüssállat elől. Miután kivették az öltéseit, a háziak alaposan lecsutakolták, beoltatták, ellátták nyakörvvel, egy kis fémtokba téve a nevét és címét. Az utóbbira szükség volt, mert a kis lelenc a háziak kényeztetése ellenére gyakran elcsatangolt. Néhány órán belül ugyan hazatért, de a család sosem merte magával vinni hosszabb, póráz nélküli sétáira.

Egy napon megtört a jég. Az új állatkát is betették az autó rakodóterébe Dorka és Marci mellé, és kivitték magukkal a Vág partjára. Az állat rohanni kezdett, vissza se nézett, a sétáltatói már csak a bojtos fehér farkincáját látták. Valamenynyien csüggedten telepedtek a fűbe. Egy lelenc kutyus megszokja a szabadságot, és nem tud, nem akar tartozni valahová – szögezte le a családfő. Látta a gyerekek szemében a csalódást. Ez az állatka bizony hálátlan, és talán nincs is szüksége állandó gazdira. A faluban mindenki kutyájaként tartották számon. „Átkeresztelhetnénk hógolyóra, mert ez alatt a néhány hét alatt nagyon meghízott a mi új kutyuskánk” – szólalt meg váratlanul a család legifjabb tagja, és a távolba mutatott. Hófehérke rohant visszafelé a töltés kis ösvényén. Most már értették őt: még egyszer utoljára meg kellett kóstolnia a szabadságot. Most már saját családja van, amelyet ő maga választott.