Helyszíni jelentés Irakból: szeder és pisztácia

– Az utolsó baksisunkat is elköltöttük? – kérdezi a harmincas éveiben járó bagdadi orvos a feleségétől. Kartonszámra vettek ásványvizet és a gyereknek élelmiszert. Pár hétig kitart. Az orvos felesége megsimogatja karonülő gyermeke buksiját. – Rendben lesz minden! – nyugtatgatja azon a nyelven, amit ő még nem is ért. Inkább nekem szól ez a mondat.

Éjszaka van, Bagdad egyik főutcáján nagy a nyüzsgés. A férfi látja, hogy külföldi vagyok, segít rendelni. Azt mondja, kóstoljam meg az összes fagylaltot. Irak összes ízét. ĺgy mondja. Bemutatja gyönyörű feleségét, aki gépészmérnök. Mindketten külföldön végeztek, de azóta a lábukat ki nem tehették Irakból. Azt gondoltam, egy külföldi látványa számukra egyetemi éveik szabadságát és bohémságát idézi fel. Én meg, kezemben a fagylalttal, az éjszakai Bagdad egyre üresebb főútvonalán kóstolgatom Irak összes ízét, és a jövőről faggatom őket.

– Mi fog történni? – kérdezem – Valami csak fog történni! – pontosítok.

– Valaminek történnie kell – válaszolja. – De mi ez a valami? – kérdezném tovább, ám sietve folytatja a mindenhol érthető szóval. – Freedom! Szabadság!

Magam hökkenek meg a legjobban. Ez az ember őrült. Nem is ismer. Én meg még annyira sem őt. Csapda! Mindenképpen. A férfi látja rajtam a rémületet.

– Én rosszabb vagyok minden irakinál – folytatja. – Nem vagyok muzulmán, nem vagyok keresztény, hanem bahai vallású vagyok. Ez a hit tiltott Irakban.

A szomszédos Iránban pár évvel ezelőtt a bahai vallásúakat kivégezték, Irakban megúszták annyival, hogy „csak” lerombolták a templomaikat. Ötmillióan lehetnek a világon, ráadásul vallási központjuk az izraeli Haifában van.

– A szabadságra várunk, akárkitől is – mondja hirtelen a feleség. – Arra, hogy utazhassunk, szabad emberként élhessünk. Ennek kell történnie.

– Szaddámmal vagy nélküle? – kérdezem az asszonyt. De milyen fura, nem érti a kérdésemet, pedig lassan, jól érthető angolsággal kérdezem: – Vele vagy nélküle?

A férje gyorsan a tizenkét évvel ezelőtti történetbe kezd. Nem segít az asszonynak válaszolni. Amikor elkezdődött a szövetséges erők légicsapása Bagdad ellen, ők autóba ültek, és elmenekültek a városból. Körbe-körbe vezettek a város körül. Hátha így ússzák meg. Megúszták. ĺgy tett a bagdadiak többsége is. Kimenekültek a házakból az utcára, hogy legalább elfutni tudjanak, ha látják, jön a rakéta. Ösztönös és érthető reakciók, nem többek annál. Volt, akiket bunkerekbe tereltek, hogy átvészeljék a csapásokat. Sokaknak éppen ez okozta a halálát. A becsapódó rakéták zsúfolt bunkereket is felrobbantottak. Közülük az egyik ma nemzeti emlékhely, mementó. A helyiek nem nagyon látogatják, a külföldi újságírókat viszik oda elrettentésképpen. Ez a bagdadi orvos sem látta még.

– Minek is? – tér ki a válasz elől. – Láttam elég sérült embert a kórházban. Most sem lesz másként. Két emeletet már berendeztek a kórházban. Mindenki készül valahogyan.

Aznap éjszaka kézbesítették Bagdadnak a fegyverzetellenőrök vezetőjének, Hans Blixnek a levelét. Iraknak egy hete van arra, hogy megsemmisítse al-Szamud típusú rakétáit. Ha leszereli őket, Bagdad csapásmérő arzenálja súlyosan megroppan. Ha nem szereli le, háborús okot szolgáltat. Nem is levél ez, hanem a „selyemzsinór” Szaddámnak.

– Nem fél, hogy velem beszélget? – kérdezem a bagdadi orvostól.

– Kellene? – kérdez vissza. Mindhárman megettük fagylaltunkat. Búcsúzunk. Megadja a telefonszámát.

Ez őrület!

– Nem vitás, én vagyok a paranoiás európai újságíró Bagdadban – mondom a barátomnak a telefonban. Ezt a történetet bárki megértheti, ha lehallgatnak bennünket.

– Na és! Legfeljebb kiröhög. Mit értene az iraki édes barack, a fanyar szeder, az epekeserű pisztácia, az ismeretlen, csípős ízű fagylaltgombóc ízéből. Semmit.