Hazaviszel magaddal?

Nem mindenkinek adatik meg a boldog gyermekkor Napjainkban szinte mindennek megvan a külön napja, melyen azzal az egy dologgal, személlyel illik foglalkozni, róla szólnak a rádió, televízió programok, vele foglalkozik a nagypolitika. Van napjuk a nőknek, az anyáknak, a Földnek, a levegőnek és természetesen a gyermekeknek is. Június elsején legtöbbjüket szüleik elviszik a közeli vidámparkba, állatkertbe, kisebb-nagyobb ajándékot kapnak, az iskolában fordított napot tartanak, esetleg kirándulni mennek. Hasonlóan telik a gyermekotthonok lakóinak gyermeknapja is, ők is kapnak ajándékot, az étteremben ünnepi ételt készítenek számukra, a nevelőnők talán kicsit kedvesebben viselkednek velük. Minden évben jelentkeznek a megszokott szponzorok, a gyermekek közül néhányan bejutnak a televíziók ünnepi műsoraiba, „tréfás” vetélkedőibe, tévés sztárokkal fociznak, gyermekek számára „átalakított” műveltségi vetélkedőkön nyerhetnek nagyobb összeget. A nap elmúltával minden visszazökken a régi kerékvágásba, az élmények elkezdenek fakulni, jönnek a szürke hétköznapok, várhatják a következő ünnepnapot, hogy újra eszébe jussanak valakinek.

Szlovákiában az elhagyott, szülők nélkül maradt gyermekek száma több ezer, többségük még mindig nagy, több tucat, vagy akár több száz személyes gyermekotthonokban él, sokadmagával alszik a közös hálótermekben, szép tágas, világos és főleg személytelen étteremben étkezik napról napra, mindig ugyanabban az időben. Habár néhányukat időnként meglátogatják szüleik, esetleg nagyszüleik, a legtöbbjüknek esélye sincs komolyabb érzelmi kapcsolatokat kialakítani felnőttekkel, egy deformált világban nőnek fel, és ilyen alapokkal kell elindulniuk az életben.

Nem csoda, ha többségüknek ez nem sikerül, gyermekeit ő sem tudja majd felnevelni, mint ahogyan őt sem tudta az ugyancsak gyermekotthonban nevelkedett édesapja, édesanyja. Az otthonban nem tanulták, nem tanulhatták meg mit jelent szülőnek lenni, és ha nekik is gyerekük születik, akkor gyakran kudarcot vallanak.

Megdöbbentő tény, hogy a gyermekotthonokban nem, vagy alig lehet találkozni árvákkal. A családi tragédia folytán elárvultakról a legtöbbször gondoskodik a szélesebb rokonság. A gyermekotthonok lakóinak 97-98 százalékának élnek a szülei, csak nem törődnek, nem tudnak velük törődni.

Mindenki elismeri, hogy ez a megoldás a lehető legrosszabb; egyrészt a legdrágább, másrészt a legeredménytelenebb. Egyetlen előnye az utca-kölyök státussal szemben, hogy legalább a fizikai szükségleteiről gondoskodik valaki, nem fagy meg, nem hal éhen. Legtöbbjük azonban így is szenved az egyedülléttől, sokukat kínozták, mindegyikük több csalódást élt át rövid élete során, mint más 20-30 év alatt. Jogrendünk 1993 óta lehetővé teszi a hivatásos pótcsaládok alapítását, 1998-tól törvény határozza meg a hivatásos nevelőszülők státusát és természetesen létezik az örökbefogadás intézménye is. A gyermekotthonok átalakítása szempontjából azonban főleg az első kettő a lényeges, mivel rövidebb idő alatt nagyobb számú gyermeket képes „kiszabadítani” a nagy létszámmal működő gyermekotthonokból. Mi a tényleges előnye a kisebb létszámmal működő pótcsaládoknak a tömegszállásokkal szemben? Elsősorban a valós életre nevelik a gyermekeket, akik közvetlen érzelmi kapcsolatot alakíthatnak ki az őket állandóan, éjjel nappal gondozó nevelőszülőkkel, ami elképzelhetetlen a gyermekotthonokban váltásban dolgozó alkalmazottakkal szemben. Érzelmi biztonságban élhet, megtapasztalhatja a valódi otthont, melyben saját, állandó helya van, ahol elrakhatják játékaikat, melyek szintén az ő kizárólagos tulajdonába tartoznak. Szakemberek szerint nem létezik a „vér” hangja, a gyermek azt a felnőtt személyt tartja „anyjának”, aki törődik vele, kortól, nemtől és rokonsági foktól függetlenül. A pótcsaládokban az ételt nem kis ablakon, pontosan kiszabott porciókban kapja, a kenyérre maga keni a vajat, és a közös bevásárlás során eldöntheti, hogy mi legyen ebédre. A nevelőszülők egyik legnagyobb problémája a gyermekek bizalmának megszerzése. Aki ugyanis hosszabb időt, akár csak egy évet is otthonban töltött, elveszíti a felnőttekbe vetett hitét. Hiszen egyedül hagyták őt, aki annak ellenére szerette őket, hogy gyakran bántották, rosszul bántak vele. A legtöbben ilyenkor megállapítják, hogy a felnőttekben nem lehet bízni, nem szabad hinni nekik, csak meg kell felelni elvárásaiknak, és akkor békén hagynak. Mégis, ha a gyermekotthonba ismeretlen látogató érkezik, a gyerekek első kérdése nem az, mit hozott, mit ad neki, hanem az, hazaviszi-e magával. A sok ezer elhagyott gyermek közül csak an találnak maguknak valódi családot, annak ellenére, hogy az örökbefogadásra jelentkezett szül#k várólistája nagyon hosszú. Viszont a legtöbben árva, szinte csecsem#korú, egészséges és természetesen fehér bőrű gyermeket keresnek ...

Aki azonban valóban segíteni akar a gyermekeknek, megteheti anélkül is, hogy örükbe fogadná őket, nevelőszülőbenek jelentkezne. Ha hajlandó vállalni a hosszútávú kapcsolatot, és azt, hogy habár csak havonta egyszer-kétszer, de rendszeresen meglátogatja a kiválasztott gyereket, hazaviszi látogatóba, akkor többet tesz, mintha évente néhányszor nagyobb összeget ajándékozik a közeli gyermekotthonnak. A lényeg az, hogy ők se csak évente egyszer, esetleg néhány alkalommal érezzék: a figyelem középpontjában állnak, fontosak a felnőtteknek. Mint mindenki, ők is azt szeretnék hogy vannak emberek, köztük felnőttek is akire mindig számíthatnak. (lpj)