Halottak napja van

A fák már lerázták ágaikról rozsdás leveleiket, bár néhány makacskodóval még birkózik az őszi szél. Végül a fa is megunja, s néhány határozott lendítéssel véget vet az értelmetlen küzdelemnek. Ami tavasszal még üde, friss volt, az így, az esztendőnek az őszből lassan télbe érkező szekerén megfakulva, fáradtan zötykölődik. Mint az ember, kinek gyermekkori parázs viháncolása mára már remegő léptekké szelídült. Kinn állok a temetőben, és apám jut eszembe.

Nehéz elhinni, hogy már lassan egy évvel öregebb vagyok nála. Az én koromban őt már nem gyötörték a földi lét gondjai-bajai. Örökre fiatal maradt. Könny csordul le az arcomon. Velem sír a gyertya is a hanton. Viaszos könnye lecsordul a szárán s a földben egybeolvad a többivel. Körülöttem a lángoló temető ezernyi gyertyaszemével szelíden vigasztal a tompa csendben. Ne sírj! Nézd a gyermekeket. Nézd, mily serényen gyújtogatják a gyertyákat a síron. Ne dorgáld meg őket, hadd piszkálják a kihűlt viaszos földet. Hagyd játszani a gyerekeket. Ők tudják, nem vagyok más, mint átmeneti hajlék, az elnyűtt test rozoga szállása.

– Nagyapánk fent van a mennyországban az Istenkével – mondják, ha megkérdezed őket.

Mert ők még tudnak hinni.

– Nézd, apu! Ez olyan, mint egy barika, ez meg egy szívecske – csillan fel fiam szeme a mécsesek fényében. – Majd hazaviszem mindet, és csinálok belőlük nagyapának egy nagy gyertyát.

Apró kezecskéje már feketéllik a viaszos földtől, és kabátja ujján is nyomot hagyott a meleg viasz, mégsem haragszom rá.

Mert már én is tudok hinni. Köböl Zoltán