Ha kicsúszik a talaj...

Az alábbi történet főhőse egy tanítónő, aki néhány évvel ezelőtt még azt hitte, van elég élettapasztalata ahhoz, hogy feltalálja magát a váratlan helyzetekben. Aztán történt valami, amivel nem számított, és rá kellett jönnie, hogy ötven éven felül is juthat olyan helyzetbe az ember, amelyből kizárólag a saját erejével nem kerülhet ki. Ilyenkor van szükség a család, a szakember segítségére. Hősünknek – nevezzük Évának – szerencséje volt, mert idővel szakemberhez fordult, s most már, mint mondja, a nehezén túl van. Története azonban okulásul szolgálhat másoknak, akik hozzá hasonlóan, szintén nem a legfiatalabb korukban kerülnek csaknem kilátástalan helyzetbe: elveszítik a munkahelyüket, partnerüket, s azt érzik, számukra már csak szenvedés az élet. Lézengenek tervek, célok nélkül.

A munka éltette

Éva most ötvennégy éves, harminckét évet dolgozott egy munkahelyen. Nevelőnőként kezdte egy napköziben és kémia–biológia szakos pedagógusként fejezte be három évvel ezelőtt, amikor az alapiskolát, ahol tanított, felszámolták. Azóta munkanélküli. Egy azok közül az ötvenesek közül, akiknek még jó pár évük hiányzik a nyugdíjig, de a koruk miatt kicsi az esélyük, hogy elhelyezkedjenek.

„Nekem évekig mindenem volt a munka. Korán mentem férjhez és korán el is váltam. Ennek idestova három évtizede, azóta kizárólag a munkámnak éltem. Tanultam, továbbképzésekre jártam. Diákokat készítettem fel a tanulmányi versenyekre, külön órákat vállaltam. Mondogatta is az édesanyám, nem jó csak a munkának élni, szórakozás is van a világon, de nekem ez így tökéletesen megfelelt. Még csak az sem hiányzott, hogy a kolléganőimmel leüljek egy kiadós beszélgetésre. Mindig sajnáltam az időmet az ilyenre. Most meg szinte naponta teszem fel a magamnak a kérdést: hol rontottam el, hogyan jutottam idáig? Nagyon nehéz elfogadni azt a gondolatot, hogy senkinek nincs rám szüksége, nem kell az évek során felhalmozott tapasztalatom, gyakorlatom. A munkahivatalban is csak azt mondják, próbálkozzon, holott jól tudják, ha egy munkahelyre jelentkezik egy harmincéves meg egy ötvenéves, minden esetben az előbbit választják” – állítja keserűen. Azt mondja, sokszor élő halottnak érzi magát, akit már csak az emlékek éltetnek.

A sors fintora

„Az édesanyám iskolában takarított, néha magával vitt a munkahelyére. Már óvodásként, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam: tanító néni. Gyerekfejjel csak azt láttam, hogy a tanítónő mindig csinos, ápolt. Reggel nyolcra jár munkába, koradélután meg már megy haza. Az alapiskola után gimnáziumba jelentkeztem. A tanulással soha nem volt gondom, ennek ellenére a pedagógiára nem vettek fel az első nekifutásra. Elhelyezkedtem egy közeli iskolában napközisként. A következő évben sikerült bejutnom a kémia–biológia szakra. Távúton tanultam, közben pedig tanítottam. Meg voltam elégedve a sorsommal. Bár a házasságom nem sikerült, gyerekem nincs, de valahogy nem is hiányzott. Kárpótolt a munka, a tanítványaim. Ha valaki öt évvel ezelőtt azt mondja, hogy ötvennégy évesen munkanélküli leszek, aki pszichológushoz jár és gyógyszereken él, a szemébe nevetek. Nem gondoltam volna, hogy mindez velem is megtörténhet” – mondja könnyeivel küszködve.

Újra lábra állni

Éva kétségtelenül élete legroszszabb időszakát éli. Már két éve rendszeresen jár pszichológushoz, és havonta a pszichiáterhez, aki előírja az altatót és azt a gyógyszert, amely állítólag serkenti a boldogsághormonok képződését.

„Máig jól emlékszem arra a júliusi napra, amikor teljesen véletlenül összefutottam az egyik volt tanítványom édesanyjával. Ő szólított meg, éppen a munkahivatalból igyekeztem haza, és valószínűleg nagyon szomorú lehettem, mert megkérdezte, mi történt velem. Először nemigen akartam elárulni, hogy munkanélküli vagyok. Már nem is emlékszem pontosan, mit mondtam, mire ő azt válaszolta, hogy nincs messze a rendelője, s ha majd lesz időm, álljak meg nála. Délutánonként mindig akad néhány szabad perce, mert a páciensei zöme általában délelőttönként látogatja. Amikor elváltunk, biztos voltam benne, hogy soha nem keresem fel. Aztán egyre rosszabbul éreztem magamat, állandóan sírás gyötört, már az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatott. Véletlenül tanúja voltam egy beszélgetésnek a munkahivatalban, amíg várakoztam. Egy asszony mesélte valakinek, hogy a szomszédja, akit mindig jókedvű embernek ismert, felakasztotta magát. A férfi soha senkinek nem panaszkodott, nem beszélt arról, hogy nyomja valami a lelkét, éppen ellenkezőleg, állandóan viccelődött, felvidított másokat. Az asszonyka még hozzátette, biztos abban, ha a férfi időben szakemberhez fordul, másképpen alakult volna a sorsa. Példának megemlítette a saját lányát, akit nagyon megviselt a válási hercehurca. A férje, mint derült égből a villámcsapás, olyan váratlanul jelentette be, hogy talált magának egy másik nőt, és a lehető leggyorsabban válni akar, mert a barátnője gyereket vár. Amint az asszony mondta, a lánya hetek alatt tíz évet öregedett, nem evett, nem aludt, s voltak olyan időszakai, hogy végezni akart magával. Az egyik este több altatót vett be, az anyja észrevette, azonnal hívta a mentőt. A lányt megmentették, és az orvos azt javasolta, haladéktalanul forduljon pszichiáterhez. És láss csodát, lassan visszatért az önbecsülése, életkedve.

Ez volt az a pillanat, amikor eltökéltem magamban, elmegyek a pszichiáterhez. Még aznap délután megálltam nála. Készségesen fogadott, beszélgettünk. Azt mondta, ő is kezelni fog, de e mellett még pszichológushoz is járnom kell. Az állapotom ugyan lassan javul, de már annyira jutottam, hogy nem sírok minden apróság miatt, s itt-ott örülni is tudok. A lakásomban vannak cserepes virágok, holott annak előtte soha nem bíbelődtem ilyesmivel. Néha még sütök is, s örömmel tölt el, ha megdicsérik az alkotásomat. Tudom, koránt sincs még mindig rendben minden, de már határozottan jobb. Munkahely ugyan nincs kilátásban, viszont már adtam fel egy hirdetést, hogy korrepetálást vállalok. Ez tavaly még meg sem fordult a fejemben. S ami a legfontosabb, próbálok hinni magamban.”

Gyorssegély depresszió ellen

Iveta Süttőová pszichiáter napokig tudna beszélni a depresszió különböző fajtáiról. Állítása szerint: a gyógyszerek minden esetben segítenek, csak időben kell szakemberhez fordulni.

„Vannak intő jelek, testi tünetek, amelyeket ha észlel magán az ember, azonnal orvoshoz kell fordulnia. Elsősorban a fáradékonyság, az étvágytalanság, alvászavarok, ingerültség, melyek utalnak arra, hogy a szervezettel valami nincs rendben. Ilyenkor elsősorban a körzeti orvoshoz kell fordulni, aki elküld különböző belgyógyászati kivizsgálásokra, s ha az eredmény minden esetben negatív, akkor biztos, hogy a pszichikummal van probléma. És ekkor kell haladéktalanul felkeresni a pszichiátert vagy pszichológust. Véleményem szerint, még ma is nagyon sok az ún. eltakart depresszió. Ezek azok az esetek, amikor az ember nem fordul orvoshoz, mert nem tulajdonít jelentőséget a tüneteknek. Sokan azt gondolják, a bajok elmúlnak maguktól is, ha a problémákat kiváltó élethelyzetek – pl. munkahely, partner elvesztése – megoldódnak. Az a legtöbbjük fejében meg sem fordul, hogy talán éppen azért nincs munkája, partnere, mert a rossz lelkiállapota miatt egyszerűen nem tudja meggyőzni a másik felet arról, hogy ő a legalkalmasabb a betöltendő munkahelyre, vagy arról, hogy ő a legideálisabb partner. Találkoztam már olyan nézettel is, hogy a beteg azért utasította vissza a gyógyszeres kezelést, mert azt hallotta, ezek a tabletták függőséget okoznak. Határozottan állítom, hogy a modern antidepresszánsok, tehát azok a gyógyszerek, amelyek elősegítik a boldogsághormon termelését, hatékonyak és nem okoznak függőséget” – jelenti ki kategorikusan a doktornő.

Elmondása szerint a pszichiátert inkább a nők keresik fel. A statisztikai adatok azt mutatják, s ezt a saját tapasztalatai is megerősítik, hogy a pszichiáterhez járó női és férfi betegek aránya három a kettőhöz, sőt bizonyos esetekben három az egyhez. Ez talán annak tulajdonítható, hogy az erősebb nem képviselői szégyellnek pszichiáterhez fordulni, saját maguk próbálnak megküzdeni a problémákkal.

„Munkám során többször találkozom olyan emberekkel, akik megpróbáltak véget vetni az életüknek. A statisztikai adatok szerint jóval több nő kísérel meg öngyilkosságot, mint a férfiak, ugyanakkor egyértelműen több azoknak a férfiaknak a száma, akik „sikeres” öngyilkosságot követnek el, mint azon nőké, akik ugyan megpróbáltak véget vetni az életüknek, de az utolsó pillanatban megmentik őket.”

Néhány jó tanács

azoknak, akik közel állnak a depresszióhoz, munkanélküliek, szegények, reményvesztettek. A pszichiáter szerint helyzetük javításához az első lépés az, hogy haladéktalanul forduljanak szakemberhez. Aztán változtassanak a gondolkodásmódjukon: próbáljanak pozitívan gondolkodni, legyenek türelmesek, ajándékozzák meg magukat valami aprósággal, járjanak társaságba, találjanak valamilyen elfoglaltságot, hobbit maguknak, sétáljanak naponta legalább húsz percet, törődjenek a külsejükkel és készítsenek terveket maguknak. A további lépés, még ha közhelynek tűnik is, de nagyon fontos: soha ne adják fel. Nem gyakori valóban, hogy a munkanélküli ötvenes hölgy azonnal talál munkát magának, de ha nem kedvetlenítik el a kudarcok és tovább folytatja a keresést, előbb-utóbb sikerrel jár. (-ncza)