György Norbert: Vajakondíjosz (távozó regény)

Beletenyereltem, ezt akartam, megkaptam. Én hibám. Mindenkinek azt, amit érdemel. És akkor jön az a rész, hogy ki gondolta volna. Én ugyan nem. Föl sem merült. Naiv voltam, nyilván. Az is maradok. Mit mondjak, bármi jobb ennél. Pedig egy bármit nehéz alulmúlni.

Most épp azon szarozok, hogy hol nyílik a hátizsák. Ravasz egy szerkezet, az egyszer biztos. Tudom, hogy ott kéne nyílnia, de nem ott nyílik. Aztán mégis. Következetesnek kell lenni, ennyi a trükk. Ergo, megint én voltam a hülye. Beleszuszakolok ezt-azt, a hátizsákba. Fasza dolgokat: konzervek, váltógatya és -zokni, pulcsi, meleg ruha, viharkabát, törölköző, túlélőkés stb. Könyvek. Basszus, könyveket is viszel? Bolond vagy? Nyugi, a szpacákot, a karimatyert csak a végén, a zsák orcájára fogom fölszíjazni, minden a helyére kerül, nem kell izgulni, úgy lesz jó, ahogy lesz.

Vannak dolgok, amelyek nem változnak, és egy ideig nem is fognak. Ilyen például, hogy a cipőfűzőmet masnira kötöm, aztán örülök annak, hogy a cipőm masnira van kötve. Vannak ilyen-olyan próbálkozások, hogy ez a mozdulatsor ki legyen küszöbölve, cipzár, tépőzár stb., például, de a cipőfűző mindig cipőfűző marad. És akkor megnyugszom kicsit. Nem tart sokáig.    

Épp leesett a szerotoninszintem. Gyorsan megeszem egy banánt, egy tábla csokit, mert azt mondják, az olyankor segít. Sőt, egy csilipapricskát is földugok a seggembe. Szorongásom konstans, de tudom, hogy sűrűt és mélyet kell lélegeznem, addig, amíg megkönnyebbülök. Mert kell, hogy valami elterelje a figyelmem arról, ami. Márpedig a sűrű és mély lélegzetvétel ilyen. Többnyire használ.  

Szép napot kívánok mindenkinek, ami azt jelenti, hogy még véletlenül sem mondom, hogy viszontlátásra, mert abban, hogy viszontlátásra, ha csak burkoltan is, de benne van, hogy ha esetleg, ha úgy adódik, ha a körülmények úgy alakulnak, nem zárom ki annak lehetőségét, hogy valahol, valamikor, csak úgy véletlenül összefussunk, találkozzunk, leüljünk egy italra stb., de ha azt mondom, szép napot, azzal gyakorlatilag és határozottan kijelentem, hogy nem érdekel, mi fog történni veled, felőlem akár stb., és téged se érdekeljen, hogy velem mi fog.

Kérdezném, hogy most miért csapkodsz. Földhöz, kanapéhoz ágyhuzatot, ruhát, mindent. Azért, mert? Azért, mert most éppen? Mert úgy gondolod, hogy? Mert vettem a bátorságot és?

Mondanám azt, hogy. És ha azt mondanám, illetve, mondom, számítana? Hogy hol, minek, mikor, miért, mennyiért? És ha nem tudnék olyat, hogy olyan, és olyat sem tudnék, hogy ez és ez olyan olyan, akkor mi? És azért, mert, mondanád, hogy az olyan olyan, mint olyan nem létezik? Vagy ha létezik, akkor úgy létezik, hogy? Másképp? Utánajárnál? Megkérdeznéd? Érdekelne? Volna?

Minden, ami jó, az veled történik meg, minden, ami szar, az velünk. Ehhez tartom magam.