Gyermekkorom ízvilága

ĺzekre is emlékezünk. Talán az anyatej ízére is. A nagymama szilvás lepényére, a Berta néni ordás palacsintájára, a nagybirtokos családból származó nagynéni fácánlevesére, juhtúrós puliszkatekercsére, amely a bőséges reggelik egyik gyakori fogása volt, az örmény konyha különlegességeire, amelyet a család örmény ágától tanultunk el, a rókagombából, hiripből és fenyőaljából készült savanyúságra, Margit nénink madártejére és francia krémesére, a román csobán tehéntúró-darabkákkal dúsított aludttejére, az esztenák zsendicéjére, amelytől mindig hasmenést kaptunk, vagy a lapotyára, amelyet nemrég a török Alániában láttam viszont, és örültem, hogy a lányom és a feleségem is megkóstolhatja. Sok gyermekkori ízt elfelejtünk, aztán egyszer valahol egy étkezés alkalmával valami módfelett jólesik, s ízlelő sejtjeink emlékezni kezdenek. Néha azonosítani tudjuk az ízeket, máskor csak annyit tudatosítunk, hogy ez az íz ismerős számunkra. Van úgy, hogy amit gyermekkorunkban nem szerettünk, később megkedveljük, néha fordítva is megtörténik, de általában egész életünk ízskáláját gyermekkorunkban alapozzuk meg, később csak bővítjük, finomítjuk.

Sógornőm a savanyú levest és a tárkonyos krumplilevest készíti úgy, mint anyám. Noná, hogy ízlik! Kisebbik húgom a zöldséglevest és a töltött káposztát, bátyám a húslevest és a báránysültet, nagyobbik húgom a zserbót és a pozsonyi kiflit. Feleségem ízvilága is lényegesen módosult azáltal, hogy igyekezett kulináris igényeimet kielégíteni. Szeretem és igényelem a változatos étrendet, az ízek kavalkádját, hisz gyerekkoromtól mostanig családi konyhánk a székely, örmény, mezőségi, szász és mátyusföldi konyhaművészet remekeivel gyarapodott. Szerfölött nyomorúságosnak és egyhangúnak találom azt, ha némely család ünnepi asztalán a rántott hús váltja a pörköltet, húsleves a káposztalevest. A fantáziátlan családi étkezések miatt menekülnek a gyermekek a McDonald’sokba és más személytelen gyorsétkezdékbe. Aki már gyermekkorában hozzászokik az ízek, zamatok, illatok és kulináris látványok sokaságához, gazdagságához, változatosságához, később íztelen műételnek érzi a hamburgert, a Big Macet, a hot dogot és egyéb semleges ízű, sorozatgyártott masszát. A gyorsétkezdék lovagja Görögországban nem kóstolja meg a hamuban sült birkát, a gyrost, a roston sült szardíniát, a kagylót, Romániában a miccset, Szerbiában a csevabcsicsit, Spanyolországban a spenótos rétest, Bajorországban a marhasültet, Szlovákiában a brindzás haluskát, hanem jó esetben pizzát fog zabálni kólával.

Istenem, mennyi élmény tör fel, mint tiszta forrás, ha gyermekkori élményeimet idézgetve mélyebbre ások. A XX. század hatodik évtizede. Már történelem. Radnót, erdélyi kisváros a Maros partján. Keletről a Bethlen–Rákóczi várkastély határolja, nyugaton épül az ország legnagyobb hőerőműve. A csehszlovákok építik. Felbolydul a település hagyományos élete. Egyre többen hagyják ott a mezőgazdaságot és helyezkednek el az iparban. Második szomszédunknak tehenei vannak. Onnan hordjuk a tejet. Sokszor nézem végig a fejést, és kóstolom meg a finom habos tejet. Akkor még tej íze volt a tejnek, a vajnak vaj íze, a tejfölnek tejföl íze. A reggeli egy bögre friss tej vajas kenyérrel vagy kaláccsal. Ebédig belefeledkezünk a játékba. A hatalmas kertben mindenféle gyümölcs, zöldség, bogyó. Ha megéhezem, fára mászom, és cseresznyét ropogtatok. Vagy paradicsomot szakítok. Édes, mint a gyümölcs. Nem kell megmosni, nem műtrágyázunk, nem permetezünk. Biotermesztés folyik, még sincs annyi kártevő, mint manapság.

A szomszéd kertjében furcsa módon a gyümölcsök édesebbek. Berta nénémnek nincsenek gyermekei, úgy tesz, mintha nem venne észre, ha áttévedünk a kertjébe. Csak akkor szól ránk erélyesen, ha letörünk egy ágat.

Laura néniéknél szilvaízt főznek hatalmas rézüstben. Megállás nélkül kevergetik. Már esteledik, mi, gyerekek, megvárjuk, hogy átpaszszírozzák. A magokon marad annyi édes nedű, hogy élvezettel szopogathatjuk. Maszatosan megyünk haza anyánk örömére.

Marci bácsi vadász-halász. Gyakran hoz nekünk harcsát, csukát, vadnyulat, fácánt. Halat, vadat azóta is gyakran fogyasztok. Húsvétra bárányt vágunk, karácsonyra disznót. Nagy élmény, de ezt sokan megírták, én eltekintek tőle. Kemencében sült kenyér, kalács, káposztás, túrós és szilvás lepény. Fejedelmi illatok és ízek. Ezek is eltűnnek a történelem süllyesztőjében? A globalizációtól megcsömörlött gyermekeink, unokáink felfedezik-e a természetes ízek zamatát, a sütés-főzés örömét, a lakomák összetartó erejét?