Fejfájást okoznak a román leckék

Anamaria Dobrescut, a Református Kollégium román nyelv és irodalom tanárnőjét nagyon szeretik diákjai, mert talpraesett, lelkiismeretes, megértő, de szigorú is.

– A Marosvásárhelyi Pedagógiai Líceumban végeztem, egy évig angol nyelvet tanítottam, majd tanító néni is voltam. 1996-ban bejutottam a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem bölcsészkarának román-francia szakára. Az oklevél megszerzése után hazajöttem, és a Művészeti Líceumban tanítottam, s mivel csak egyszázadnyi ponton múlott, hogy megkapjam a teljes katedrát, változtatnom kellett. Mivel déd- és nagyapám papok voltak, én is nagyon vallásos vagyok, valami azt súgta, hogy a Református Kollégiumot válasszam, habár nem sokat tudtam az iskola „életéről”.

– Nem idegenkedett attól, hogy teljesen magyar közösségbe csöppen?

– Sohasem voltak előítéleteim, a politikai élet is hidegen hagy. Én akkor érkeztem, abba a feszült hangulatba pottyantam az iskolába, amikor a román kollégák el kellett menjenek más tanintézményekbe, és nem akartak. Üllő és kalapács között voltam, biztos vagyok benne, hogy feltették a kérdést, hogy én miért jövök, amikor mások mennek. A magyar kollégákkal remekül megértjük egymást, fiatalok és szolidárisak, a diákok szeretnek, én is őket, ennél több nem is kell.

– A tanárnő magyar nyelvtanfolyamra jár...

– Már elég rég meg akartam tanulni magyarul, és az a legjobb, amikor gyermekkorunkban sajátítjuk el a nyelvet, mert felnőttkorban már sokkal nehezebb. Nagynéném, nagymamám voltak az első „tanítóim”, de ez mégsem olyan, mint amikor leckeként tanulod. Beiratkoztam a tanfolyamra, ahol tizenketten indultunk, aztán négyen maradtunk. Úgy gondolom, hogy az embernek szüksége van arra, hogy minél többet tudjon abból – gondolok jelen esetben bármely nyelvre –, ami hasznára és segítségére van. Mivel magyar gyerekeket tanítok, fontos, hogy segítsem őket a tananyag megértésében, a román nyelv elsajátításában. A két nyelv már nekifutásból nagyon különböző, más a rálátás a világra.

– A román leckék egyre nehezebbek, sok „fejfájást” okoznak, legtöbbször a román anyanyelvű szomszéd sem tud segíteni. A tankönyvek nem a kisebbség számára íródtak, jó lenne ezt is szem előtt tartani...

– Tulajdonképpen idegen nyelv a magyar gyerekek számára. Szerintem módszertani, szerkezeti gondok vannak, más alapelvekre és célkitűzésekre lenne szükség. Már megfordult a fejemben, hogy amikor elegendő tapasztalatra teszek szert a magyar nyelv „területén” és az időm is megengedi, ki lehetne adni olyan kis feladatlapokat tartalmazó füzetecskéket például, ami a tananyaghoz kapcsolódva segítséget nyújt, megkönnyíti a magyar ajkú tanulóknak a leckék elsajátítását. Hogy lehet irodalmat tanítani, megszerettetni, ha hiányzik a nyelv birtoklása; beszélünk, de nem tudjuk, hogy mit, ha nem szisztematikusan, fokozatosan halad a tanár, a diák a tananyaggal? A tankönyveket román-magyar szerkesztőpáros kellene útnak indítsa. A kommunikációra, a nyelvre kellene a hangsúlyt fektetni.

– Mi van (lesz) azokkal a diákokkal, akik nagyon keveset tudnak románul, és ez nem csak az ő hibájuk?

– Sokan jöttek olyan falvakból, ahol senki sem beszél románul, és az iskolákban sem fektettek hangsúlyt legalább arra, hogy beszélgetni tudjanak. A gond elsősorban az övék, félnek, idegesek, hiszen a leadott leckéből nem értenek semmit.

– Hogy lehet magas szinten irodalmat tanulni ilyen esetben?

– Konzultációkat tartunk, szavakat tanulunk, kínlódunk, de így nem lehet érettségizni és bepótolni 8-10 év anyagát, amiről lemaradtak. Meg kell érteni, hogy ez hátrány számukra. Sajnálom őket, áldozatai egy nem kedvező konjunktúrának. Egy óra alatt képtelenség szinte minden szót lefordítani, elemezni és az anyagot is megbeszélni. Mindig izgulok azért, hogy diákjaim jól szerepeljenek. Nagy elégtétel számomra, ha jó eredményeket érnek el, mert mindnyájan tudjuk, hogy aki érvényesülni akar, annak jól kell ismernie a nyelvet.