Ezek a katonák is a hatalmasok áldozatai

Don-kanyar: a 30. Herckocsiezred katonái – a harcok szünetében – bajtársaik sírja mellettKéparchívum – Rudkino? Az meg hol van? – néz rám őszinte csodálkozással a voronyezsi taxis. Majd rádión a kollégáit is megkérdi, de közülük sem hallott még senki sem a Don-parti falucskáról, sem a központi magyar katonai temetőről. Végül előkerül a térkép, és közös erőfeszítéssel megtaláljuk a települést. – Mindig tanul az ember. Bár hosszú évekig turistabuszokat vezettem a környéken, sosem hallottam Rudkinóról – teszi hozzá alkalmi sofőröm önkritikusan.

Mint kiderül, Voronyezstől, az orosz feketeföld övezet „koronázatlan fővárosától” mindössze 40 kilométerre délre található Rudkino. Közép-Európából a távolság több mint ezer kilométer. Az egykori 2. magyar hadsereg negyede alussza itt örök álmát. Az Osztrogozsszkba vezető út helyi viszonyok között egészen jónak számít, és a hótól is meg van tisztítva. Száguldozni mégsem tanácsos: a „milicija” ugyanis gyakran és előszeretettel ellenőrzi, hogy az autósok valóban betartják-e a jeges útviszonyokra előírt 30 kilométeres sebességet. Kényelmesen pöfögünk az öreg Volgával a behavazott, itt-ott erdőkkel tarkított Don-menti tájon át. A Rudkinóba vezető mellékutat nem jelzi tábla, így hiába nézzük a térképet, túlhajtunk rajta. Végül egy lovas szánt hajtó idősebb férfitől tudakoljuk meg az utat. – Menjenek vissza a benzinkútig és forduljanak balra. Utána már könnyű megtalálni a temetőt, ott lesz az út mellett – válaszolja. Arról kérdezem, helyesen járt-e el a kormányzó, amikor tavaly nyáron nem engedélyezte a sírkert megnyitását, de ő csak a vállát vonogatja. – Engem nem igazán érdekel ez az egész ügy. Van elég dolgom az állatokkal. Negyvenöt januárjában születtem, akkor már nem voltak itt a magyarok. Egyébként ezek a katonák is éppúgy csak a hatalmasok áldozatai, mint a mieink – mondja, és tovább döcög a szánon.

Az útmutatás alapján már tényleg könnyű megtalálni a temetőt. A kapu előtt a kormányszerződés alapján az emlékhelyet építő és gondozó orosz szervezet, a Vojennije Memoriali furgonja parkol. Mellette szakállas férfi pipázik. – Hoztam egy magyar tovarist maguknak – tréfálkozik a taxis, miközben kikecmergünk az autóból. – Anatolij Nyicsajev vagyok, ha úgy tetszik, a sírkert igazgatója. A Vojennije Memoriale részéről én vagyok a felelős az itteni munkákért – mutatkozik be. Amikor arról faggatom, hogy szerinte mikor lesz a megnyitó, elmosolyodik. – Tőlem akár már holnap is. De ez nem rajtunk múlik. Az én feladatom az, hogy itt rend legyen. Naponta kijárunk és éjjel is őrizzük az emlékhelyet. De nézzen csak körül! – invitál.

Sírkert a dombtetőn

A három hektáron elterülő sírkert valóban impozáns látvány. Jobb helyet keresve sem lehetett volna találni, hiszen ez a környék legmagasabb pontja. Tiszta időben állítólag Voronyezsig is ellátni. A bejáratnál táblácska: az emlékhelyet a Magyar Köztársaság megbízásából és költségére a Vojennije Memoriali készítette. Beljebb lépve három keresztet formázó emlékmű fogadja a belépőt. A díszkővel borított út mentén fekete márványtáblák sorakoznak, rajtuk az elhunytak nevével. Ha egyszer valóban megnyitják, (erre Medgyessy Péter magyar miniszterelnök moszkvai tárgyalásai alapján van remény) ez lesz a legnagyobb oroszországi magyar katonai temető. Becslések szerint az újratemetések után mintegy 50 ezer, Voronyezsnél elesett magyar katona nyugszik majd itt. A temető egyik sarkában fekete földkupac púposodik: tavasszal folytatódik a halottak maradványainak átszállítása. A központi kereszteket három erős reflektor világítja meg. Fényüknél éjjelente a Don túlpartjáról, több kilométeres távolságból is látható a magyar emlékhely. Nappal pedig rendezettségével, tisztaságával virít ki szegényes, szürke környezetéből.

Éppen ez a feltűnő különbség bántja leginkább a helyiek és a veteránok egy részét. Rudkino kapcsán sokan egyenesen „fasiszta Mamaja kurgant” emlegetnek. Az indulatokat csak gerjeszti, hogy fél kilométerrel arrébb, a kis szovjet katonai temető meglehetősen sivár képet mutat. Anatolij Nyicsajev elmondása alapján a közelmúltban ugyan itt is volt némi festés és kapálgatás, de ez nem sokat segített. – Alapos felújításra lenne szükség – mondja.

Örök tűz az emlékhelyen

Nyikolaj Nyikolenko, a voronyezsi kormányzósági hivatal illetékes főosztályvezető-helyettese szerint szeretnék elérni, hogy a szovjet katonai temető is méltó állapotba kerüljön. Mivel azonban ilyen felújításokra központi támogatás nem jár, saját erőből kell kigazdálkodniuk a költségeket. Nyikolajev szerint szó sincs arról, hogy a kormányzó megtiltotta volna az emlékhely megnyitását. Kulakov kormányzó pusztán azt kérte a szövetségi szervektől, hogy a helyi közigazgatás feje felett ne hozzanak elhamarkodott döntéseket. Ilyen elhamarkodott döntésnek tartják, hogy eredetileg engedélyezték a rudkinói emlékhely örök tüzét tápláló gázvezeték megépítését is. – Eközben a szovjet katonai temetőben jó, ha évente egyszer, májusban, a győzelem napján gázpalackból meg tudják gyújtani az emlékezés lángját. Stílszerűen azt is mondhatnám, hogy felesleges a tűzzel játszani, hiszen ki akarná, hogy a rudkinói sírkertben esetleg vandálok pusztítsanak – fogalmaz Nyikolenko.

Pavel Ponomarjov, a hoholi kerület közigazgatásának vezetője azzal kezdi, hogy szerinte a magyarok még a németeknél is rosszabbak voltak. – Nagyanyám mesélte, hogy a megszállás idején a Gyevica-folyóhoz ment vízért. A folyócska túlpartján részeg magyar katonák hahotáztak. A lövés akkor dördült el, amikor lehajolt, hogy vizet merítsen a vödörbe. Szerencséje volt, a golyó csak a vödröt találta el – mondja, majd így folytatja: – Nézze csak meg azt a pompát, ami Rudkinóban van. Ezzel a mi katonáink egyetlen emlékhelye sem vethető össze. A rudkinóiak és a gremjacsnyeiek (a szomszédos falu) pedig nemcsak azt látják, hogy micsoda különbség van aközött, ahogy önök és ahogy mi kezeljük a halottaink emlékét. Az itteni egyszerű emberek többsége soha életében nem járt külföldön, így ez alapján ítéli meg az életszínvonalbeli különbségeket is. Az orosz vidék mentalitását ismerve ez az eset csak megerősíti az emberek hitét abban, hogy a gazdagoknak mindent szabad – állítja.

Felfújt ügy?

Felvetésemre, miszerint, kegyeleti, emberiességi szempontok is léteznek, a rudkinói temető létrehozását pedig kormányszintű megállapodás tette lehetővé, csak legyint. – Nem hiszem, hogy az amerikaiak emlékműveket állítanának Afganisztánban, Kuvaitban, vagy a szétbombázott Jugoszláviában elesett katonáik tiszteletére. Vagy vegyük Csecsenföldet, ahol a terrorista bandák ellen folyik a harc, aligha lesz emlékműve a sok ezer elpusztult orosz katonának.

Visszatérve Rudkinóba, az egyik ház előtt középkorú férfi álldogál. Szerinte az egész ügy fel van fújva. – Nem az itt a probléma, hogy van-e temető, vagy nincs. Nézzen csak körül a faluban. Látja azt a nagy épületet? Egykor az a kolhozé volt. Most se ablakai, se teteje, se gazdája. Nem kell ide még csak háború sem, hogy minden úgy nézzen ki, mintha szétbombázták volna. Ezért pedig aligha a magyarok a felelősek – mutat körbe.

Rudkino-Voronyezs, 2003. január