Európa lakást vett Brüsszelben

1991-ben az Európai Bizottság kénytelen volt elhagyni bérpalotáját, mert kiderült: azbesztes az épület, így rákkeltő. A tulajdonos belga állam itt rekordnak számító gyorsasággal, alig hat év alatt kidolgozta a felújítás terveit. Aztán nekiálltak a nagy munkának, későbbre halasztva annak eldöntését, hogy ki menyiben állja majd a százmillió eurós költségszámlát.

Kár is lett volna elsietni az alkudozást, ugyanis már 1997-re kiderült: ennek legalább négyszeresébe kerül a munka. Azóta eltelt újabb öt év, most már senki nem meri megjósolni, mennyi is lesz a végszámla. Talán nem is lesz egyáltalán. A belga kormány, előre szabadulni kívánva a majdani, adófizetői szemében alighanem kínos elszámolástól, felajánlotta az EB-nek: az épület elkészülte után vegye meg a házat. Állítólag most megszületett a megoldás: Európa 27 éven át esztendőnként 31 millió euró részletet fizetve megveszi magának a Berlaymont-palotát. Sok-e vagy kevés, azt majd döntse el szegény belga adófizető, akinek szerencsére nem kell kifizetnie az évi tizenötmillió euró kártérítést a bérlőből lett vásárlónak.

A másik uniós csodapalota, az Európai Parlament egyik székháza (szintén évekig tartó viták után) tovább bővülhet, hiszen bővül az unió is. Ez rendben is volna, bár a legtöbb ember már ma is eltéved a két, híddal összekötött palotából álló labirintusban. Hanem: van még két hasonló labirintus. Az egyik Strasbourgban, ahol a brüsszelinél is nagyobb székhelye van az Európai Parlamentnek, a másik Luxembourgban, ahol a strasbourginál is nagyobb székhelye van az Európai Parlamentnek. Az előbbi azért van, mert a franciák mindenáron akarnak maguknak egy uniós székhelyet, a másik pedig azért, hogy ne minden csak Brüsszelben legyen. Az euroképviselők évente kisebb vagyont költenek az ide-oda ingázásra (az adófizetők pénzéből), és annak sincs sok értelme, hogy az esztendő négy hónapjában Brüsszelből Luxemburgba költözik szinte az egész uniós apparátus. Ilyenkor mozog a miniszterek tanácsa, a tömérdek titkárság és persze az újságírók. Akiknek az egyre nagyobb épületekben egyre kisebb sajtóterem és kevesebb parkolóhely jut, nyilván a naponta hangoztatott egyre nagyobb nyíltság jegyében. De ne panaszkodjunk, a NATO brüsszeli székházában hovatovább az ott dolgozóknak sincs elég hely, épül is már a másik székház. Csak remélni lehet, hogy nem ugyanúgy, ahogy a Schuman téri uniós főépület.

Addig is az EB huszonvalahány ezer szorgos hivatalnoka több tucat kisebb-nagyobb irodaházban építi a közösségi Európát. Illetve: van egy szép nagy székháza az igazi döntéshozó testületnek, a tagállamok kormányközi, miniszteri tanácsainak is. A Justus Lipsius nevét viselő kolosszus pont a Berlaymont-palotára néz, ha nem unja már az építkezést bámulni. Ha unja is, mindjárt láthat egy újabbat: a szomszédságában lévő másik palota lesz az uniós csúcsértekezletek állandó színhelye. A nemrégiben felújított Résidence Palace újabb derekas felújítás és bővítés elé néz, hogy elférjen majd benne az évi négy csúcstalálkozó a maga több ezer vendégével.

Az ember azt hinné, szegény brüsszelieknek elegük van abból, hogy Európa (meg a NATO) fővárosa lettek. Mi tagadás, olykor kiakadnak a végeláthatatlan építkezések, az állandó dugók, a delegációk biztosítása miatt rendszeres útlezárások és egyéb kellemetlenségek láttán. Sokan azt is sajnálják, hogy a huszadik századi belga megalománia, majd a modernitás kényszerképzete miatt amúgy is üvegbe-betonba öltöztetett Brüsszel az EU miatt mostanra végképp elveszette északi kisvárosi báját. Ám a városban legalább negyedmillió ember él (jól) a központiságból mást ne mondjak, az egymillió lakosra csaknem hatvanezer vendéglő jut. S jól keresnek a lakáskiadók, az építtetők, mindenféle kereskedők és szolgáltatók mindannyian. Ám még ennél is többet ér, hogy az évezredek óta lenézett, provinciálisnak tartott brüsszeli most elégedetten kérdezheti párizsi, hágai, londoni és berlini ismerősétől: – Érdeklődnénk innen, Európa fővárosából, hogy vagytok arra vidéken?

Brüsszel, 2003. január