Etűnt a játékos izgalom és a játékos izgalma

Gondoljunk csak bele, hová is jutottunk az ősember üstökvonszoló beidegződésétől, a lovagok révült sóhajtozásán át a mai kor „falom az arcod, bébi“ szokásrendszeréig. Nagy baj lenne azonban, ha szokásaink közül újító hevületünkben végleg a feledés homályába utalnánk olyan kedves kis cselekvéssorokat, melyeket a szerelmi irodalom a flört gyűjtőnéven ismer.

Egykor a flört szinte kötelező volt. Az urak felvillanthatták hódító képességük teljes fegyvertárát, a hölgyek kacérságból vizsgázhattak, egyszersmind képet kaphattak saját nőiességük pillanatnyi. Tehetetlen tohonyának ítéltettek azok az urak, akik nem tudtak beszámolni időről időre néhány gáláns kalandról, és reménytelen aggszűznek a hölgyek, akik nem osztották meg egy-egy lopott csók romantikus vagy épp ötletes történetét szigorú titoktartást fogadó barátnéikkal, akik aztán az esetet gondosan és haladék nélkül a lehető legszélesebb körben elterjesztették. Játékról volt szó, melynek tétje optimális és végső esetben az egymásba gabalyodás egyetlen, ritkán néhány alkalomra. Az emléket el lehetett raktározni, időnként elővenni, elmélázni rajta. Ez az a társasjátékforma, amely ma fájó hiátusként jelentkezik. Nem tudunk flörtölni. A mai kapcsolatfelvétel elsődleges célja vagy a kendőzetlen nemi vágy. A kiválasztott fülébe súghatjuk: üres a haverom kérója, itt a kulcs. Az igen, a kulcs ott van. De hova tűnt a játékos izgalom, a játékos izgalma?