Eszem a kis csípőst...

... és azt mondom: – Huuú. Nem, dehogy, nem a gonosz boszorkány varázsolt fülesbagollyá, dehogy. Mellesleg, ha az a kis csípős igazán igazi, akkor mást nem is igen lehet mondani. Ja, persze, kezdők elhaló hangon esetleg pohár vízért könyörögnek. Jó nagy pohárért, esetleg többért. Amatőr hiba: ha eddig csak csípett, a víztől paradox módon lángoló gyehennává válik a szájüreg. Az ilyen amatőrök szoktak még kenyeret is habzsolni hozzá, vastag karéjszámra. Különösen, ha az „erit” kapjuk telibe, mint ahogy a vámpír is az áldozat ütőerét próbálja első harapintásra eltalálni.

De az ilyenek persze amatőrök. Akik már régebben a capsicum annuum, azaz a csípős paprika rabjai, azok nem viselkednek ilyen hűbelebalázs módjára. Szépen, nyugodtan megrágcsálják a dolgot, nagy önuralommal megvárják, míg szemük kidülled, majd újfent visszahúzódik üregébe. Egy-két könnyet ugyan ejtenek szimbolikusan, midőn a paprika eszeveszett hatóanyaga, e miniatűr napalmbomba aktivizálódik nyálkahártyájukon, de aztán viszonylag nyugodtan ülnek, esetleg végtagjaik ideges remegése árulkodik a szájtól a gyomorig dúló harcról.

Hejh, enni a kis csípőst!

Persze önmagától adódik a kérdés: minek? Mi végre e gyötrelem, mire jó időlegesen izzó zsarátnokkal kibélelni a táplálék útját? Hát ugyan mit felelhetünk mi e naiv kérdésre, mi, akik esszük a kis csípőst? Mit felelt Hillary, midőn oktondiak olyan hülyeségekkel nyaggatták, hogy vajon miért kell megmászni az Everestet? Egyáltalán, minek megmászni bármit? Igaz! De akkor azt a kérdést is feltehetnők – nyugodtan! –, hogy például mi a jó fenének kell maratont futni? Hát ejtőernyőzni mire jó? És gumikötéllel hídról leugrani? És amúgy tényleg, mire jó naplementét festeni vöröslő színekben? Mire jó tudni, mi a pi, meg hogy a háromszög átfogója annyi, mint saját négyzetének köbgyöke, vagy hogy van ez? És mire jó rakétába ülni, Holdra szállni, Marsra menni? Mire jó, mire jó?

Ők – a hegyet megmászók, a maratont futók, a hídról leugrálók, a vöröslő naplementét festők, a piről tudók és a négyzetből köbgyököt vonók, meg a rakétába ülők, Holdra, Marsra menők, ők – persze tudják, ne félj. Hébe-hóba meg is próbálják elmagyarázni, de aztán inkább nem is mondják már senkinek. Minek? Megmagyarázod a vaknak, mi a fehér? Megmagyarázod a fűszertelen diéták szerencsétlen áldozatainak, hogy mire jó enni a kis csípőst? Na ugye.

Én meg csak eszem itt. Mint növény, is olyan kis kedves. Karácsonykor pirosan izzó paprikácskákkal ékített méregzöld leveles növényke... Nem azért, de hogy jön ehhez holmi karácsonyfa! Különösen itt a síkságon, ahol fenyőfa a büdös életben nem termett magától, esetleg a jégkorszakban. Na jó, a paprika meg indián. A legújabb tudományos vélekedések szerint – s mi mindig csak az ilyenekre figyelünk – Kolumbusz tulajdonképpen ezért is ment Amerikába. Persze, kamuból azt mondta a hegyes szakállú spanyol királynak, hogy kincsek meg minden, a királynőnek meg, hogy ott menő etnós pírszingek szerezhetők be potom áron – de igazából csak a paprika járt az eszében.

Eszem a kis csípőst, és kidülledő szemmel és huhogva, könnyeket törülgetve álmélkodom azon, micsoda hatóereje van ennek a kis zöld vacaknak. És ne tessék azzal ijesztgetni, hogy kilyukad a gyomrom. Az emberi gyomrok az idegeskedéstől lyukadnak ki: mint kiderült, a paprika csípős hatóanyaga, a kapszaicin, éppenséggel begyógyítja azokat az apró hegeket a gyomorfalon, amiket például a közkedvelt acilpirin okoz.

Úgyhogy csak eszem a kis csípőst. Te meg, haver, tarts velem. Ha egyszer rátalálsz az igazira – nem arra a kis gömbölyűre, aminek a dobozára holmi kákabélű élelmiszer-ipari szakemberek ijesztgetésül azt írták, hogy „rendkívül erősen csípős” –, ha rátalálsz és úgy istenigazából ráharapsz, s midőn a folyékony parázs végiglobog a fogadtól a gyomorszájadig, olykor önkéntelen, apró csuklásokat okozva, akkor, hidd el, ez a világ minden bújával és bánatával ideiglenesen eltűnik. Egyszerre egészen más gondjaid lesznek. Például oxigénhez jutni, ilyesmi. Tarts velem. Együk a kis csípőst.