Elhunyt Gály Iván - nekrológ

Életének 87. évében hosszan tartó súlyos betegség után május 7-én elhunyt Gály Iván, aki 1949 óta az Uj Szó külső, majd 1951-től nyugdíjazásáig lapunk állandó munkatársa volt. Temetése 2015. május 12-én, 15.30 órakor lesz a pozsonyi krematóriumban. 

Gály Iván 80.születésnapjára írt kiváló portéjában Duba Gyula találóan állapítja meg, hogy elsősorban a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben „írásbeliségünk intézményeként fogta át kultúránk és szellemiségünk egészét. Elemien és természetesen újságíró! Az írásnak nem az irodalmi – vers- és prózaírói –, alkotói munkáját művelte, hanem azt a tevékenységet, amely ezeknek az alkotásoknak és műveknek helyet, lehetőséget, környezetet és légkört teremtett.“

Mindmáig életem egyik meghatározó eseményének tartom, hogy újságíróbojtár koromban atyai jóbarátjául fogadott. Sokat jártunk elnyűtt Škodájával a Magyar Területi Színház bemutatóira. Máig hallom gyakran visszatérő sóhaját: „Oly korban éltem én...“ És nemcsak a nácikra gondolt... Egyszer kibuggyant belőle, hogy miután 1953-ban a Komenský Egyetem Jogtudományi Karán doktori diplomát szerzett, első feladatként azt a botrányt kellett elsimítania, amit egyik vérmes kollégája okozott, aki egy várandós csallóközi asszonyt „kövér kulákként” bélyegzett meg. Pontosan emlékszem arra is, milyen drámai erővel zúdult ránk is mindkettőnkre Háy Gyula: Isten, császár, paraszt című művének korszakos előadása. Beke Sándor felismerte a tragikus aktualitást: Zsigmond császár titokban rokonszenvezik Husz Jánossal, de a hatalmát féltve, mégis máglyára küldi őt. Ezeket az emberi és közösségi árulásokat, sokak alibizmusát, közönyösségét bontotta ki a rendező monumentális történelmi freskóban. Méghozzá 1969.április végén. Amikor beindult legalább fél millió polgár életét, munkásságát derékba törő, úgynevezett normalizálás, amely őt is elérte, hiszen írásaiban elítélte a szovjeteknek és csatlósaiknak a Prágai Tavaszt sárba tipró katonai megszállását. Azokban az augusztusi napokban pedig a hetekig illegálisan terjesztett Új Szó egyik szerkesztője volt. Több kollégájától eltérően legszigorúbb pártbüntetéssel valahogy megúszta a hónapokig rémülten kussoló posztsztálinista percemberkék bosszúját. Nem menesztették, de sokáig ő sem publikálhatott. Kiadásveztőként maradhatott, ami ugyancsak emberi és szakmai poklot jelentett, hiszen naponta ideológiai blődségek tömkelegét kellett olvasnia, kéziratokat zagyvából magyarrá gyomlálni, olykor még alanyt és állítmányt is egyeztetni. Egészségét fokozatosan kikezdő önuralma, jó humora és az egyetlen hazai magyar napilap megmaradása iránt érzett felelőssége segítette őt túlélni ezt a sötét korszakot is.

Éppen a  rendszerváltás idején ment nyugdíjba. Azóta újságban nem írt le egyetlen sort sem. Ahogy találkozásaink során elmondta, baloldaliként örül, hogy kiszabadultunk az ideológiai kalodából, de életevszélyesnek tartja a vadkapitalista jelenségeket. Tavaly karácsonyig naprakészen tudott minden lényeges politikai eseményről. Aztán rátört a gyilkos kór, amely elragadta őt. De nem egészen, mert sokak emlékeiben, szívében él tovább.

Szilvássy József