Egymás mellett, együtt

Mielőtt megnyomom a csengőt, megpróbálok a háromemeletnyi lépcsőzés után lélegzethez jutni. Ezalatt mindig azon töprengek, miképp lehetséges, hogy a majd negyedszázaddal idősebb Magda néni zihálás nélkül megy fel az emeletre. – Szokás dolga, nem is emlékszem már, hány évtizede gyakorlom a lépcsőjárást. Soha sehol nem használom a felvonót, nem viselném el a bezártságot. Ezért aztán ritkán megyek látogatóba, jobban szeretem fogadni a vendégeket. Nem tagadom persze, hogy ilyenkor, télen, egyre ritkábban hagyom el a lakásomat. S ha netán hív a kötelesség, akkor Andrásom készséggel vállalja a kísérő szerepét. És mert jó néhány évvel fiatalabb nálam, hadd lépcsőzzön – mondja mosolyogva, majd a konyhába terel. – Idegesít, hogy a reumától meggörbült ujjaimmal nem tudom becsavarni a kávéfőző tetejét. Sokáig nem szorultam mások segítségére, most viszont... Nézd csak – húzza le kezéről a horgolt kesztyűt. – Amikor Andrásomnak halaszthatatlan dolga van a városban, vacak nescafét kell innom a megszokott, igazi méregerős kávé helyett. Ám ha teheti, nálam kezdi a napot, kávézással. Olykor elgondolkodom azon, nem volna-e egyszerűbb vénségünkre összeköltözni – kuncog vidáman, majd gyorsan hozzáfűzi, viccelt, ne vegyem szavait komolyan. Holott az volna a természetes, ha élete egyetlen igazi szerelmével végre egymáséi lennének – próbálok érvelni, noha tudom, hogy feleslegesen.

– Ha újra élhetném az életemet, akkor is úgy történne minden, ahogy eddig. Egy kivétellel, gyermeket szültem volna, akár férj nélkül, szüleim tiltakozása ellenére. Nincs bennem harag, keserűség, nem hibáztatom őket, hiszen anno a jó családból származó úri kisaszszony életét szigorúan szabályozták. Szüleim eleinte nem sejtették, hogy a nálam jóval fiatalabb Andrással kicsi korunktól fogva vonzódunk egymáshoz. Sülve-főve együtt voltunk, s bár sok kis pajtás járt hozzánk, mi valahogy mindig egymás mellé sodródtunk. A barátságunk szerelemmé fejlődött, de a családom miatt rejtőzködnünk kellett. Egyszer anyámék rajtakaptak, amint búcsúpuszit adok neki. Másnap Bécsbe vittek, a rokonoknál kellett volna észhez térnem. Megmakacsoltam magam, dacból megtagadtam az ételt, meg akartam halni. Franciaország volt a következő állomás, ahol sokat szomorkodtam ugyan, de végül beletörődtem abba, hogy ennek így kell lennie. A családom elrejtette András leveleit, csak a háború befejezése után tudtam meg, hogy megjárta a haláltábort, s megnősült.

Egyszer, épp karácsony napján felkereste nagynénéméket, én akkor már velük éltem. Bevallotta, hogy rajtam kívül soha senkit nem szeretett, s ezt a felesége is tudja. Arra kért, éljünk együtt addig is, míg elválik. Nem tudom a magyarázatát annak, miért utasítottam vissza ajánlatát, amikor évekig erre vágytam, róla ábrándoztam. Mert nekem soha senkim nem volt. Mégis elküldtem a fenébe. Nem sokkal ezután Andrásom feleségestül elhagyta az országot. Heti rendszerességgel érkeztek a levelei, majd amikor olvasatlanul visszaküldtem őket, képeslapokat írt. A kilencvenes évek elején, miután eltemette a feleségét, visszatért. És épp Bálint-napon kopogott be hozzám. Zihált a tüdeje, a kezében botot és egy óriási szív alakú lufit tartott. Meg rózsacsokrot. Megkérte a kezemet, ám én másodszor is nemet mondtam. Szerencsére, ezúttal nem tágított, a közelemben lakást vásárolt, s tizenvalahány éve nap mint nap találkozunk. Kezdetben sokat utaztunk, néhány éve egészségi állapotunk miatt örülünk a rövid sétáknak is. A napot közös kávézással kezdjük, és rendszerint együtt készítjük az ebédet. Abból, amit hoz. Remekül ért a vásárláshoz. Sokat olvasunk, kedvencünk a scrable és a keresztrejvény-fejtés. Gyakran nézzük a tévét, de közben általában jókat szunyókálunk a karosszékben... Szürkületkor viszont búcsút veszek tőle, szükségem van a néhány órás egyedüllétre. Andrásom persze tiltakozik, állítja, egyszerűbb, kényelemesebb, biztonságosabb volna, ha összeköltöznénk, meg hogy annyi év veszett kárba... Valóban, elszálltak az évek, de megszoktam, hogy egyedül fekszem, ébredek. Elalvás előtt viszont SMS-ben kívánunk egymásnak szép álmokat. Reggelenként pedig újabb üzenettel tudatjuk a másikkal nem csupán azt, hogy élünk, hanem azt is, örülünk a találkozásnak. Vicces talán, de ma is megdobban a szívem, amikor meghallom lépteit. Mert amióta nehezebben járok, mindig az ajtó mögött várom. Belépéskor egymásra nézünk és mosolygunk. Valahol azt olvastam, hogy ha két ember egymás szemébe néz, a mosoly az a fény, amely elárulja, hogy a szív otthon van. A mi szívünk otthon, a helyén van. És míg élünk, egymásért dobog.

Johann Wolfgang Goethe

A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng;

a ligetben ha néma csönd borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Óh, jössz-e már!

(Szabó Lőrinc fordítása)