Egyelőre még várat magára egy afrikai sikersztori

Miből élhet az ember egy olyan országban, ahol a szántóföldek tele vannak aknákkal, nincs működő infrastruktúra, és az áruk nem jutnak el a városokba? Angolában jobbára fegyvert ragad és fosztogat – „hivatalos” katonaként, UNITA-gerillaként vagy a saját szakállára. A dél-afrikai ország tragédiája, hogy természeti kincsei elég ennivalóval nem, de rabolnivalóval bőven szolgáltak az állam fennállásának mind a huszonhét esztendejére. Nemcsak a gerilláknak, hanem az állami tisztségviselőknek is érdekében állt a háborús káosz fenntartása, hiszen csak így tudtak zavartalanul meggazdagodni a gyémántcsempészetből, az olajexport és a fegyverimport lefölözéséből.

Idén azonban felcsillant a remény, hogy talán mégsem kell örökre Johannesburgból, Lisszabonból vagy Párizsból behozni a legalapvetőbb termékeket a polgárháború által teljesen megbénított országba. Az Angolába érkezett Colin Powell amerikai külügyminiszter már nemcsak az USA nyolcadik legnagyobb kőolajforrását ellenőrzi, hanem a békefolyamatról is igyekszik tárgyalni Eduardo dos Santos elnökkel, illetve az UNITA-lázadók vezetőivel. A gerillaszervezet az idén egyértelmű vereséget szenvedett: februárban a kormánycsapatok megölték Jonas Savimbit, az UNITA vezetőjét, majd a sarokba szorított és kiéhezett UNITA-harcosok egymás után tették le a fegyvert. A bozótból csontsoványan és megtörten előkerült gerillavezérek vert seregként gyülekeznek Luandában, és örülhetnek, ha jut nekik egy-két pozíció az államigazgatásban. A közkatonák internálótáborokban várják, hogy beolvasszák őket a hivatalos hadseregbe.

De nem biztos, hogy bírják türelemmel, amíg új egyenruhát kapnak. A táborokban nincs elegendő élelmiszer, így csak idő kérdése, hogy ismét fellázadnak. Közben az országban még afrikai mércével mérve is nagy éhínség pusztít, és valószínűnek tűnik, hogy külső segítség nélkül Angola nem tud kikerülni a rombolás és szegénység ördögi köréből. A Biztonsági Tanács és az Angola felett gyámkodó Portugália–USA–Oroszország „trojka” mindenesetre újabb megfigyelőket küld az országba, akik a leszerelést és a nemzeti kiegyezést ellenőrzik.

Tűzszünet és béketárgyalás már jó néhány volt Angolában, de ezek eddig csak arra szolgáltak, hogy az UNITA, illetve a kormánycsapatok erőt gyűjtsenek a további harcokhoz. Az sem először fordul elő, hogy az UNITA-t bevonják az ország irányításába, igaz, Savimbi korábban többször hangoztatta, hogy nem hajlandó második emberként osztozni a hatalomban. Kofi Annan ENSZ-főtitkár azonban nemrég meglepően optimistán nyilatkozott az angolai állapotokról. Eddig ugyanis az UNITA csak úgy tette le a fegyvert, hogy selejtes puskákkal felfegyverzett civileket küldött saját emberei helyett, most azonban valóban megtörtént a fegyverek átadása, és úgy tűnik, egy nemzeti egységkormánynak is lenne esélye a túlélésre.

A rendezéshez mindenekelőtt az ország központi irányítását kellene megerősíteni, ami a függetlenség kivívása óta „hiánycikk” errefelé. 1975-ben a portugál gyarmattartók – akik saját szegfűforradalmukkal voltak elfoglalva – olyan sietősen távoztak, hogy semmilyen tervet nem hagytak maguk után Angola jövőjére vonatkozóan. A helyükre Dél-Afrika azonnal benyomult volna, csakhogy a kubai csapatok kiűzték őket az országból, és hatalomra juttatták az MPLA nevű marxista csoportot. A kubai archívumokban végzett legfrissebb kutatások egyébként nem igazolják azt a nézetet, hogy Fidel Castro kubai vezető egyszerűen Moszkva utasításait követte, amikor csapatokat küldött Angolába. A kommunista MPLA és az amerikai támogatást élvező UNITA évtizedes harca azonban már Moszkva és Washington „kihelyezett” konfliktusai közé sorolható. Mivel a hidegháború után Afrika nagy részével együtt ez a hadszíntér is kikerült a nagyhatalmak látóköréből, a polgárháború középpontjába az olaj és a gyémánt került.

A gyémánt nagy előnye, hogy könnyű belőle Európába juttatni egy akkora adagot, amiért cserében már elegendő fegyvert adnak az oroszországi és hasonló fegyverpiacokon. 1998-ban az ENSZ ugyan embargó alá helyezte az UNITA-t életben tartó drágakőexportot, de a polgárháborús káoszban lehetetlen volt ellenőrizni a szankciók betartását. A polgárháború befejezését így csak Savimbi halála, illetve a kormánycsapatok teljes katonai győzelme tette lehetővé. De továbbra is kérdéses, hogy az UNITA vezetése meddig tudja a „béke oldalán” tartani saját tagságát. Angolában ugyanis nemcsak az állam gyenge, hanem az eddig fél országot irányító UNITA sem egységes. De ha mégis meg lehetne teremteni a jogállam, a piacgazdaság és a központi irányítás alapjait, az jelzésértékű lenne az egész kontinensre nézve is.

Minden borzalma ellenére ugyanis az angolai háborús konfliktus nem a legvéresebb Afrikában. A Kongóban pusztító „afrikai világháborúban” eddig hárommillióan haltak meg, és tíz ország, köztük Angola, csapatai is érintettek – anélkül, hogy mindez rendszeresen felkerülne a világsajtó címlapjaira. Bár olykor vannak biztató jelek (például Sierra Leonéban vagy most Angolában), de egyelőre várat magára egy afrikai sikersztori, amely azt mutatná: mégis lehetséges a tartós béke a krónikus polgárháború által sújtott országok egyikében.

Mindössze hat héttel a legutóbbi tűzszüneti megállapodás után kiújult a polgárháború Szudánban. Omar al-Basir elnök a könyörület mellőzésére szólított fel a nagyszabású hadművelet kezdetén. A kenyai Machakosban tartott béketárgyalások akkor omlottak össze, amikor az ellenzéki SPLA elfoglalt egy fontos helyőrséget. Az SPLA a keresztény és törzsi vallású Dél-Szudán érdekeiért harcol a mozlim irányítású kartúmi kormány ellen. Júliusban a kormány autonómiát és a mozlim törvények alóli mentességet ígért a délieknek. Az SPLA ezenkívül beleszólást kapott volna az állam egészének irányításába is. Ezek a tervek most hatályon kívülre kerültek a kiújult harcok miatt. A szudáni konfliktus hátterében az olaj áll. A különlegesen gazdag olajmezők az ország közepén, a déliek által ellenőrzött területen vannak. A kormány most ezt a területet szeretné ellenőrzése alá vonni.